1944. augusztus 2-án nővéremmel (Flesch Miklósné sz. Bárdos Éva) Csepelről, a Posztógyárból kerültem be a kijelölt csillagos házba. Anyai nagybátyám, dr. Komlós Emil évtizedek óta lakott a ház második emeleti lakásában. Ott helyben volt nőgyógyászati rendelője. Ő ebben az időben - mint munkaszolgálatos – a Kőbányai Szülőotthonban volt. Budapest felszabadításáig nem is tudott hazajönni. Ezért a rendelőben tudtunk nővéremmel együtt tartózkodni.
Tovább...
Augusztusban a lakás többi szobájában több család is lakott:
dr. Kovács József ügyvéd;
dr. Kovács Lajos ügyvéd és neje (? Boriska); fiaik: Kovács Péter és Kovács Pál.
Ők a Haris köz 6. sz. alatti lakásból költöztek ide.
Az udvari szobában Weiner Arnoldné sz. Rottenberg Anna; lánya Lichtmann Imréné sz. Sipos Kató és fia Lichtmann Tibor. A cselédszobában anyám bátyja, Komlós Miksa lakott. Ő a dombóvári gettóból, mint szabó került egy német szabóműhelybe, onnan mentette ki öccse, dr. Komlós Emil. Így kerülte el a deportálást.
Nővérem és én, a csepeli Posztógyár lebombázása után egy szál ruhában kerültünk be a Boráros térre, ahonnan az Eötvös utcai házba menekültünk.
A déli kijárási időben apánk öccséhez, Bárdos Andor családjához jártunk át ebédelni, az Akácfa u. 59-be.
1944. október 15-én nagy örömmel hallgattuk a Horthy-proklamációt a rádióban. Azt hittük, hogy vége a szenvedéseinknek. Sajnos, ez csak aznap estig tartott. Utána még súlyosabb napok jöttek.
A Svéd Követségtől kaptam egy beutalót a Kálvin tér 8. sz. alatti Ifjúsági Otthonba, Asta Nilson aláírással. (ld. melléklet) November 7-én, a déli kijárási időben Éva nővérem elkísért oda. Az ottani diakonissza azt mondta nővéremnek, hogy nem baj, hogy neki nincs névre szóló beutalója, őt is befogadják. Nővérem hazament a szükséges holmijáért, közben letelt a kijárási idő, másnap szándékozott bejönni az Otthonba.
Sajnos másnap hajnalban a nyilasok a fiatal nőket összeszedték az Eötvös u. 2. sz. alatti csillagos házból. Hat nő került így a bécsi országúti menetbe. Egyedül nővérem élte túl a ház lakói közül ezt a deportálást.
Dachau, Bergen-Belsen után a Bernadotte-akció révén került Svédországba, fleck-tífusszal. Ott férjhez ment, két lánya született, 90. születésnapja előtt halt meg 2012. február 1-én.. A stockholmi zsidó temetőben nyugszik.
Az Eötvös u. 2. alatti csillagos ház lakói közül néhányra emlékszem:
dr. Salgó sebész, Tachauer (Tahi) György és neje (I. em.)
dr. Bán Miksa és neje Klári és két lányuk. A kisebbik lány súlyos vesebeteg volt, állandóan ágyban feküdt. Megkértek minket, hogy napközben szórakoztassuk. Ott tanultam meg kártyázni. [römizni] A nagyobbik lány 1945-ben Romániába került színésznőnek. A kisebbik lány túlélte az ostromot, 1945 februárjában halt meg. Nagybátyám, Komlós Miksa egy szánkón húzta ki a Rákoskeresztúri temetőbe a holttestét. (I. em.)
Friedländer és neje (II. em.)
Szomszédunk, Weisz néni és Éva nevű unokahúga Vácról, akinek a férje a keleti fronton munkaszolgálatosként tűnt el. Éva terhes volt, a fia felszabadulás után 1-2 hónappal született meg a Szófia utcai vöröskeresztes kórházban.
Weisz néni fia dr. Vasadi Vilmos ügyvéd, akit később a Jókai utca 1-ből hurcoltak el a nyilasok a Városház utcai nyilasházba és ott végezték ki.(II. em.)
Tuschák család és Sándor család (IV. em.)
Az Eötvös u. 2. ház lakóinak egy része október-novemberben svéd, más része svájci „Schutzpass”-t szerzett. A Kovács család svéd védlevéllel a Pozsonyi út 12-be, a ház többi lakója svájci védlevéllel a Sziget (jelenleg Radnóti Miklós) utca 45. sz. alatti házba költözött.
Néhány napos Kálvin téri tartózkodásom után Komlós Miksa bátyám értem jött és magával vitt a Sziget utca 45-be, ahol a ház többi lakója is menedéket talált. Akkora volt a zsúfoltság, hogy én a lépcsőház egyik fordulójában aludtam több napig, míg egy garzon-lakás előszobájának padlójára be nem engedtek. A ház a Duna-part felőli első ház volt, ablakaiból át lehetett látni a Margitszigetre, ahol német légelhárító ágyúk voltak felállítva.
Emil bátyám igyekezett Kőbányáról pótolni az élelmezésünket. (ld. levél) Később úgy gondolta, hogy talán egy gyermekotthonban jobb helyem lenne. Utasított, hogy menjek be a Síp utca 12-be, ott majd elhelyeznek.
Egyedül ballagtam a Pozsonyi úton a kis csomagommal a körút irányába. Az utcán véletlenül éppen kint volt dr. Kovács József ügyvéd. Bevitt a Pozsonyi út 12. sz. alatti svéd védett házba, aminek ő volt a parancsnoka. A ház pincéje zsúfolva volt olyan nőkkel, akiket a bécsi országúti gyalogmenetből hozott vissza Raoul Wallenberg. Sajnos Éva nővérem egy nappal előtte lépte át az Osztrák határt, s így lemaradt erről a mentőakcióról.
Nekem nem volt svéd védlevelem, csak svájci, így nem maradhattam ott. Egy fess, csinos fiatalember jött értem, nyilas egyenruhában, (mint utólag kiderült, a Hasómer Hacair egyik aktivistája volt) bekísért a Vilma királyné úti (ma Városligeti fasor) fiú-árvaházba. Körülbelül 600 gyermek volt ott. Kisméretű gyermekágyban aludtunk, ketten-hárman fejtől-lábtól. Vizes tejbegríz volt az élelmünk.
Chanuka estéjén Léderer igazgató úr beszélt hozzánk, megható szavakkal.
Egy hajnalban nyilasok lepték el az árvaházat, kikergették a gyerekeket. Én egy hasonló korú lánnyal együtt átmásztam a hátsó kerítésen és hátul elindultunk a Lövölde tér, Király utca, Körút felé.
Tudtam, hogy a Szófia utca–Teréz körút sarkán lévő patika vezetője ismeri nagybátyámat, ezért felkerestem őt.
Megvártam, míg minden vevő távozott. Bemutatkoztam, hogy dr. Komlós Emil unokahúga vagyok. A gyógyszerész azonnal felvitt a patika galériájára, ahol az éjszakai ügyeletes szokott tartózkodni.
Délben elvitt a Kürt utca sarkán lévő étterembe ebédelni. Megmutatta a gettó 3 méter magas deszkakerítését. Megkérdezte, hogy oda kívánok-e menni, vagy vissza a svéd védett házba.
Este későn a patika takarítónője elkísért a Pozsonyi út 12-be, előtte még visszamentem a fiú-árvaházba, elhozni a saját holmiaimat. A nagy felfordulásban az ágy alatt meg is találtam.
Tekintve, hogy új Schutzpass-t már nem adtak ki, a földszinten lakó idős hölgy, Fehér Mária védlevelére rávezették, hogy én az ő örökbefogadott lánya vagyok. Ott is aludtam a szobájában, a földön. Napközben a ház közös konyháján segédkeztem és Kovács Lajosné, Boriska is igényt tartott segítségemre.
1945. január 4-én hajnalban nyilasok szállták meg a házat, mindenkit kikergettek az utcára. Kovács Jóska bácsi mondta: „Ha jobbra állunk, akkor a Dunába lőnek, ha balra, akkor bevisznek a gettóba”. Szerencsére az utóbbi történt.
A Jókai utcán, Csányi utcán át a Klauzál térre tereltek. Ott Kovácsék a Nyár utca – Nagydiófa utcai saját házukba mentek. Én pedig nagynénémhez, az Akácfa utca 59. sz. házba kerültem.
1945. január 4-én, amikor a nyilasok betörtek a Pozsonyi út 12-be, nekem nem volt kabátom. Kovács Lajos fia, Pali krombi télikabátját adták rám, belső zsebébe egy kb. 15 cm hosszú szárazkolbász is került. Ez a kabát volt az első békeidőben az iskolába járáshoz is az egyetlen meleg ruhadarabom. Évekkel később férjem (dr. Fehér Elek) kisebbik öccse, Fehér András is ebben járt iskolába.
1945.január 18-án ledöntötték a gettó deszkapalánkját, Misa bácsi, aki az Akácfa utca 20-ban lakott, értem jött és együtt mentünk ki a Wesselényi utcai ledöntött kapun át vissza az Eötvös utca 2. sz. alatti lakásunkba. Weinerné Annus néni is előkerült.
Misa bácsival visszamentem a Pozsonyi út 12-be. A Lipót (jelenleg Szent István) körúton nagy lövöldözés volt, akkor zajlott a „Vígszínházi csata”, amit Illés Béla feldolgozott egy novellájában.
A Pozsonyi úti lakás teljesen ki volt fosztva, nem találtunk semmit az általunk hátrahagyott holmikból. Ellenben, az udvar közepén volt egy halom héjas száraz borsó. Egy üres aktatáskát megraktunk vele. Több napig volt élelmünk belőle. Az Eötvös utcai lakás konyhájában volt egy nagy tűzhely, több lakó is hozzánk járt főzni rajta. Tüzelőnek egy összedőlt ház gerendáját hozta haza két nagybátyám (Misa és Emil). Víz csak az udvaron lévő csapból csordogált, ott álltunk sorba érte.
A szovjet katonák tudomására jutott, hogy Misa bácsi szabó. Weinerné Annus néni Singer varrógépen több katona elszakadt ruháját varrta össze. Ezért kaptunk tőlük szögletes katonakenyeret.
Egy nagy fekete bőrt is hoztak, hogy abból varrjon kesztyűt nekik. De az vastagabb bőr volt, nem lehetett a géppel megvarrni. Később ebből lett az első cipőm felsőrésze, talpa pedig kimustrált autógumiból Dániel Ignác, dombóvári cipész készítette.
Néhány nap múlva Emil bácsi is begyalogolt a Kőbányai Szülőotthonból és engem is kivitt oda. Gyalog mentünk kifelé a nagy hóban. A Teleki téren éppen mélyrepülésben adtak le mellettünk egy sorozatlövést. Szerencsére a lövedékek elkerültek minket.
A Kőbányai Szülőotthonban a pincében két helyiség volt. Az egyikben feküdtek és szültek a kismamák, Volt, akit talicskán toltak be ide a hozzátartozók. A másik szobában sorban egymás mellett volt az orvosok, bábák, nővérek fekvőhelye és egy pékségekben használatos kenyérpolcos állvány. Ezen voltak sorban elhelyezve a kis pólyások, mint a kenyér veknik. Nekem már nem jutott hely, így a legfelső polcon feküdtem, hosszában.
Egy alkalommal egy szovjet tiszt jött egy gyönyörű lóval, amit egy repesz sebesített meg.
– Vrács! Vrács! – kiabálta. Jobb híjján Emil bátyámat kerítették elő, aki nőgyógyász volt.
A ló súlyos sérülései miatt azt mondta rá: „Kaput”, mire a tiszt a lovat ott helyben főbe lőtte. A ház gondnoka a friss húst azonnal feldolgozta. Végre komolyabb táplálékhoz jutott a sok szülőnő és az ottani dolgozók. Paradicsommártással készítették el.
Emil bátyám, akinek köszönhető volt a ló megszerzése, kapott egy szép darab színhúst. Ezt a húst egy belvárosba menő nővérrel beküldte Misa bátyáméknak, az Eötvös u. 2-be, legyen nekik is ennivalójuk.
Kb, 1-2 hét múlva kerültünk haza. Misa bátyám kérdezte Emilt:
- Honnan szerezted azt a gyönyörű marhahús darabot?
Emil nevetve vallotta be:
- Nem marha-, hanem lóhús volt.
Erre Misa bátyám elkezdett öklendezni, hogy ő „nem kóser” húst volt kénytelen enni.
Kislány korom óta hosszú, csaknem derékig érő hajam volt. A sok viszontagság alatt sikerült megőriznem a tisztaságát. Ellenben a Szülőotthonban (egészségügyi intézmény!) fejtetük költöztek bele. Ez után mentem haza az Eötvös utcai lakásba. Egy közelben lakó ápolónő járt fel rendszeresen hozzám. Petróleummal kenegette, sűrűfésűvel irtotta az élősdieket. Sikerült is kiirtani őket.
A hosszú copfot csak 1947 nyarán, érettségi után vágták le. (ma is meg van egy akkori újságpapírba csomagolva!) Azt mondták: „Egyetemistának ne legyen copfja.”
Később mégis megnövesztettem a hajamat kontynak hordva.
Visszaköltözés után az ablakok üvegei mind be voltak törve, Bezsírozott csomagolópapírral ragasztottuk be.
A rendelő sötétzöld linóleummal volt leborítva. Igen vastagon piszkos volt. Neki álltam felmosni. Nagyon elfáradtam, kimerültem a szokatlan munkában. Másnap belázasodtam, magas lázam volt. A rendelőben lévő széles díványon aludtam, Misa bácsival együtt. Időnként felrázott, hogy vegyek levegőt. Nagyon nehezen múlt el a betegség. 6 héttel utána nem tudtam beszélni. Dr. Pogány Ödön orr-fül-gégész hangszalag-bénulást állapított meg, amit szerinte az előzőleg lezajlott diphteria okozhatott. Hosszas B1 vitamin injekciós kúra után tért vissza beszédkészségem.
1945. március 15-én Emil bácsival besétáltunk a Veres Pálné Leánygimnáziumba. Haitsch Ilona igazgatónő engedélyezte továbbtanulásomat. A VI. osztályt végeztem el ebben a tanévben. Az eltűnt I-V. osztályt igazoló bizonyítványt másolatban adták ki.
Epilógus
1945-ben újra kezdtünk élni, alkalmazkodva a megváltozott körülményekhez.
Az elhurcoltakról még nem tudtunk semmit, dr. Komlós Emil visszatért eredeti lakásába, az Eötvös u. 2-be, nőgyógyászként dolgozott tovább..Komlós Miksa hazatért Dombóvárra, A kiterjedt nagy családból senkit sem talált.
Bárdos Márta (én) szülők nélkül maradva Emil bácsi gondozásába kerültem. 1945 márciusában tovább folytattam gimnáziumi tanulmányaimat a Veres Pálné Leánygimnázium VI. osztályától. 1947-ben érettségiztem.
Weinerné Annus néni egy ideig még vezette háztartásunkat. Hétvégeken hazahozta unokáját, Lichtmann Tibit az árvaházból. Tibi apját munkaszolgálatosként a keleti fronton, anyját Dachauban pusztították el.
1950-ben a lakást két részre választottuk. Az udvari szobából pici teakonyha, fürdőszoba és előtér lett, bejárattal a szélső utcai szobához. 1951. januárban férjhez mentem évfolyamtársamhoz, Fehér Elekhez. 1955-ben hozzácsatoltuk a szomszéd Weisz néni utcai szobáját is. Így az Eötvös utcai, eredetileg kétszer három szobás lakásból háromszor két szobás, utcára néző lakás lett.
1960. márciusig itt éltünk 1954. október 13-án született András fiunkkal.
1960. márciusban lakáscserével átköltöztünk egy sarokkal arrébb. Jelenleg is a (volt Lenin krt. 70), most Teréz krt. 12. sz. alatt lakom. Ma már özvegyen, kisebbik fiammal, az 1963. január 9-én született Zoltánnal.
Comments
1944. augusztus 2-án nővéremmel (Flesch Miklósné sz. Bárdos Éva) Csepelről, a Posztógyárból kerültem be a kijelölt csillagos házba. Anyai nagybátyám, dr. Komlós Emil évtizedek óta lakott a ház második emeleti lakásában. Ott helyben volt nőgyógyászati rendelője. Ő ebben az időben - mint munkaszolgálatos – a Kőbányai Szülőotthonban volt. Budapest felszabadításáig nem is tudott hazajönni. Ezért a rendelőben tudtunk nővéremmel együtt tartózkodni.
Augusztusban a lakás többi szobájában több család is lakott:
fiaik: Kovács Péter és Kovács Pál.
Ők a Haris köz 6. sz. alatti lakásból költöztek ide.
Az udvari szobában Weiner Arnoldné sz. Rottenberg Anna; lánya Lichtmann Imréné sz. Sipos Kató és fia Lichtmann Tibor.
A cselédszobában anyám bátyja, Komlós Miksa lakott. Ő a dombóvári gettóból, mint szabó került egy német szabóműhelybe, onnan mentette ki öccse, dr. Komlós Emil. Így kerülte el a deportálást.
Nővérem és én, a csepeli Posztógyár lebombázása után egy szál ruhában kerültünk be a Boráros térre, ahonnan az Eötvös utcai házba menekültünk.
A déli kijárási időben apánk öccséhez, Bárdos Andor családjához jártunk át ebédelni, az Akácfa u. 59-be.
1944. október 15-én nagy örömmel hallgattuk a Horthy-proklamációt a rádióban. Azt hittük, hogy vége a szenvedéseinknek. Sajnos, ez csak aznap estig tartott. Utána még súlyosabb napok jöttek.
A Svéd Követségtől kaptam egy beutalót a Kálvin tér 8. sz. alatti Ifjúsági Otthonba, Asta Nilson aláírással. (ld. melléklet) November 7-én, a déli kijárási időben Éva nővérem elkísért oda. Az ottani diakonissza azt mondta nővéremnek, hogy nem baj, hogy neki nincs névre szóló beutalója, őt is befogadják. Nővérem hazament a szükséges holmijáért, közben letelt a kijárási idő, másnap szándékozott bejönni az Otthonba.
Sajnos másnap hajnalban a nyilasok a fiatal nőket összeszedték az Eötvös u. 2. sz. alatti csillagos házból. Hat nő került így a bécsi országúti menetbe. Egyedül nővérem élte túl a ház lakói közül ezt a deportálást.
Dachau, Bergen-Belsen után a Bernadotte-akció révén került Svédországba, fleck-tífusszal. Ott férjhez ment, két lánya született, 90. születésnapja előtt halt meg 2012. február 1-én.. A stockholmi zsidó temetőben nyugszik.
Az Eötvös u. 2. alatti csillagos ház lakói közül néhányra emlékszem:
Az Eötvös u. 2. ház lakóinak egy része október-novemberben svéd, más része svájci „Schutzpass”-t szerzett. A Kovács család svéd védlevéllel a Pozsonyi út 12-be, a ház többi lakója svájci védlevéllel a Sziget (jelenleg Radnóti Miklós) utca 45. sz. alatti házba költözött.
Néhány napos Kálvin téri tartózkodásom után Komlós Miksa bátyám értem jött és magával vitt a Sziget utca 45-be, ahol a ház többi lakója is menedéket talált. Akkora volt a zsúfoltság, hogy én a lépcsőház egyik fordulójában aludtam több napig, míg egy garzon-lakás előszobájának padlójára be nem engedtek. A ház a Duna-part felőli első ház volt, ablakaiból át lehetett látni a Margitszigetre, ahol német légelhárító ágyúk voltak felállítva.
Emil bátyám igyekezett Kőbányáról pótolni az élelmezésünket. (ld. levél) Később úgy gondolta, hogy talán egy gyermekotthonban jobb helyem lenne. Utasított, hogy menjek be a Síp utca 12-be, ott majd elhelyeznek.
Egyedül ballagtam a Pozsonyi úton a kis csomagommal a körút irányába. Az utcán véletlenül éppen kint volt dr. Kovács József ügyvéd. Bevitt a Pozsonyi út 12. sz. alatti svéd védett házba, aminek ő volt a parancsnoka. A ház pincéje zsúfolva volt olyan nőkkel, akiket a bécsi országúti gyalogmenetből hozott vissza Raoul Wallenberg. Sajnos Éva nővérem egy nappal előtte lépte át az Osztrák határt, s így lemaradt erről a mentőakcióról.
Nekem nem volt svéd védlevelem, csak svájci, így nem maradhattam ott. Egy fess, csinos fiatalember jött értem, nyilas egyenruhában, (mint utólag kiderült, a Hasómer Hacair egyik aktivistája volt) bekísért a Vilma királyné úti (ma Városligeti fasor) fiú-árvaházba. Körülbelül 600 gyermek volt ott. Kisméretű gyermekágyban aludtunk, ketten-hárman fejtől-lábtól. Vizes tejbegríz volt az élelmünk.
Chanuka estéjén Léderer igazgató úr beszélt hozzánk, megható szavakkal.
Egy hajnalban nyilasok lepték el az árvaházat, kikergették a gyerekeket. Én egy hasonló korú lánnyal együtt átmásztam a hátsó kerítésen és hátul elindultunk a Lövölde tér, Király utca, Körút felé.
Tudtam, hogy a Szófia utca–Teréz körút sarkán lévő patika vezetője ismeri nagybátyámat, ezért felkerestem őt.
Megvártam, míg minden vevő távozott. Bemutatkoztam, hogy dr. Komlós Emil unokahúga vagyok. A gyógyszerész azonnal felvitt a patika galériájára, ahol az éjszakai ügyeletes szokott tartózkodni.
Délben elvitt a Kürt utca sarkán lévő étterembe ebédelni. Megmutatta a gettó 3 méter magas deszkakerítését. Megkérdezte, hogy oda kívánok-e menni, vagy vissza a svéd védett házba.
Este későn a patika takarítónője elkísért a Pozsonyi út 12-be, előtte még visszamentem a fiú-árvaházba, elhozni a saját holmiaimat. A nagy felfordulásban az ágy alatt meg is találtam.
Tekintve, hogy új Schutzpass-t már nem adtak ki, a földszinten lakó idős hölgy, Fehér Mária védlevelére rávezették, hogy én az ő örökbefogadott lánya vagyok. Ott is aludtam a szobájában, a földön. Napközben a ház közös konyháján segédkeztem és Kovács Lajosné, Boriska is igényt tartott segítségemre.
1945. január 4-én hajnalban nyilasok szállták meg a házat, mindenkit kikergettek az utcára. Kovács Jóska bácsi mondta: „Ha jobbra állunk, akkor a Dunába lőnek, ha balra, akkor bevisznek a gettóba”. Szerencsére az utóbbi történt.
A Jókai utcán, Csányi utcán át a Klauzál térre tereltek. Ott Kovácsék a Nyár utca – Nagydiófa utcai saját házukba mentek. Én pedig nagynénémhez, az Akácfa utca 59. sz. házba kerültem.
1945. január 4-én, amikor a nyilasok betörtek a Pozsonyi út 12-be, nekem nem volt kabátom. Kovács Lajos fia, Pali krombi télikabátját adták rám, belső zsebébe egy kb. 15 cm hosszú szárazkolbász is került. Ez a kabát volt az első békeidőben az iskolába járáshoz is az egyetlen meleg ruhadarabom. Évekkel később férjem (dr. Fehér Elek) kisebbik öccse, Fehér András is ebben járt iskolába.
1945.január 18-án ledöntötték a gettó deszkapalánkját, Misa bácsi, aki az Akácfa utca 20-ban lakott, értem jött és együtt mentünk ki a Wesselényi utcai ledöntött kapun át vissza az Eötvös utca 2. sz. alatti lakásunkba. Weinerné Annus néni is előkerült.
Misa bácsival visszamentem a Pozsonyi út 12-be. A Lipót (jelenleg Szent István) körúton nagy lövöldözés volt, akkor zajlott a „Vígszínházi csata”, amit Illés Béla feldolgozott egy novellájában.
A Pozsonyi úti lakás teljesen ki volt fosztva, nem találtunk semmit az általunk hátrahagyott holmikból. Ellenben, az udvar közepén volt egy halom héjas száraz borsó. Egy üres aktatáskát megraktunk vele. Több napig volt élelmünk belőle. Az Eötvös utcai lakás konyhájában volt egy nagy tűzhely, több lakó is hozzánk járt főzni rajta. Tüzelőnek egy összedőlt ház gerendáját hozta haza két nagybátyám (Misa és Emil). Víz csak az udvaron lévő csapból csordogált, ott álltunk sorba érte.
A szovjet katonák tudomására jutott, hogy Misa bácsi szabó. Weinerné Annus néni Singer varrógépen több katona elszakadt ruháját varrta össze. Ezért kaptunk tőlük szögletes katonakenyeret.
Egy nagy fekete bőrt is hoztak, hogy abból varrjon kesztyűt nekik. De az vastagabb bőr volt, nem lehetett a géppel megvarrni. Később ebből lett az első cipőm felsőrésze, talpa pedig kimustrált autógumiból Dániel Ignác, dombóvári cipész készítette.
Néhány nap múlva Emil bácsi is begyalogolt a Kőbányai Szülőotthonból és engem is kivitt oda. Gyalog mentünk kifelé a nagy hóban. A Teleki téren éppen mélyrepülésben adtak le mellettünk egy sorozatlövést. Szerencsére a lövedékek elkerültek minket.
A Kőbányai Szülőotthonban a pincében két helyiség volt. Az egyikben feküdtek és szültek a kismamák, Volt, akit talicskán toltak be ide a hozzátartozók. A másik szobában sorban egymás mellett volt az orvosok, bábák, nővérek fekvőhelye és egy pékségekben használatos kenyérpolcos állvány. Ezen voltak sorban elhelyezve a kis pólyások, mint a kenyér veknik. Nekem már nem jutott hely, így a legfelső polcon feküdtem, hosszában.
Egy alkalommal egy szovjet tiszt jött egy gyönyörű lóval, amit egy repesz sebesített meg.
– Vrács! Vrács! – kiabálta. Jobb híjján Emil bátyámat kerítették elő, aki nőgyógyász volt.
A ló súlyos sérülései miatt azt mondta rá: „Kaput”, mire a tiszt a lovat ott helyben főbe lőtte. A ház gondnoka a friss húst azonnal feldolgozta. Végre komolyabb táplálékhoz jutott a sok szülőnő és az ottani dolgozók. Paradicsommártással készítették el.
Emil bátyám, akinek köszönhető volt a ló megszerzése, kapott egy szép darab színhúst. Ezt a húst egy belvárosba menő nővérrel beküldte Misa bátyáméknak, az Eötvös u. 2-be, legyen nekik is ennivalójuk.
Kb, 1-2 hét múlva kerültünk haza. Misa bátyám kérdezte Emilt:
- Honnan szerezted azt a gyönyörű marhahús darabot?
Emil nevetve vallotta be:
- Nem marha-, hanem lóhús volt.
Erre Misa bátyám elkezdett öklendezni, hogy ő „nem kóser” húst volt kénytelen enni.
Kislány korom óta hosszú, csaknem derékig érő hajam volt. A sok viszontagság alatt sikerült megőriznem a tisztaságát. Ellenben a Szülőotthonban (egészségügyi intézmény!) fejtetük költöztek bele. Ez után mentem haza az Eötvös utcai lakásba. Egy közelben lakó ápolónő járt fel rendszeresen hozzám. Petróleummal kenegette, sűrűfésűvel irtotta az élősdieket. Sikerült is kiirtani őket.
A hosszú copfot csak 1947 nyarán, érettségi után vágták le. (ma is meg van egy akkori újságpapírba csomagolva!) Azt mondták: „Egyetemistának ne legyen copfja.”
Később mégis megnövesztettem a hajamat kontynak hordva.
Visszaköltözés után az ablakok üvegei mind be voltak törve, Bezsírozott csomagolópapírral ragasztottuk be.
A rendelő sötétzöld linóleummal volt leborítva. Igen vastagon piszkos volt. Neki álltam felmosni. Nagyon elfáradtam, kimerültem a szokatlan munkában. Másnap belázasodtam, magas lázam volt. A rendelőben lévő széles díványon aludtam, Misa bácsival együtt. Időnként felrázott, hogy vegyek levegőt. Nagyon nehezen múlt el a betegség. 6 héttel utána nem tudtam beszélni. Dr. Pogány Ödön orr-fül-gégész hangszalag-bénulást állapított meg, amit szerinte az előzőleg lezajlott diphteria okozhatott. Hosszas B1 vitamin injekciós kúra után tért vissza beszédkészségem.
1945. március 15-én Emil bácsival besétáltunk a Veres Pálné Leánygimnáziumba. Haitsch Ilona igazgatónő engedélyezte továbbtanulásomat. A VI. osztályt végeztem el ebben a tanévben. Az eltűnt I-V. osztályt igazoló bizonyítványt másolatban adták ki.
Epilógus
1945-ben újra kezdtünk élni, alkalmazkodva a megváltozott körülményekhez.
Az elhurcoltakról még nem tudtunk semmit, dr. Komlós Emil visszatért eredeti lakásába, az Eötvös u. 2-be, nőgyógyászként dolgozott tovább..Komlós Miksa hazatért Dombóvárra, A kiterjedt nagy családból senkit sem talált.
Bárdos Márta (én) szülők nélkül maradva Emil bácsi gondozásába kerültem. 1945 márciusában tovább folytattam gimnáziumi tanulmányaimat a Veres Pálné Leánygimnázium VI. osztályától. 1947-ben érettségiztem.
Weinerné Annus néni egy ideig még vezette háztartásunkat. Hétvégeken hazahozta unokáját, Lichtmann Tibit az árvaházból. Tibi apját munkaszolgálatosként a keleti fronton, anyját Dachauban pusztították el.
1950-ben a lakást két részre választottuk. Az udvari szobából pici teakonyha, fürdőszoba és előtér lett, bejárattal a szélső utcai szobához. 1951. januárban férjhez mentem évfolyamtársamhoz, Fehér Elekhez. 1955-ben hozzácsatoltuk a szomszéd Weisz néni utcai szobáját is. Így az Eötvös utcai, eredetileg kétszer három szobás lakásból háromszor két szobás, utcára néző lakás lett.
1960. márciusig itt éltünk 1954. október 13-án született András fiunkkal.
1960. márciusban lakáscserével átköltöztünk egy sarokkal arrébb. Jelenleg is a (volt Lenin krt. 70), most Teréz krt. 12. sz. alatt lakom. Ma már özvegyen, kisebbik fiammal, az 1963. január 9-én született Zoltánnal.