VII. kerület, Akácfa utca 59.

Nagymamám, Bárdos Andorné született Vajda Jolán (1901-1983) csillagos házban, az Akácfa utca 59. első emelet 2. szám alatti lakásában – ahol a háború előtt is lakott -- élte át az 1944 ősze és a felszabadulás közötti időszakot. A ház a gettó része lett. Abban az időszakban harminchatan laktak abban a lakásban. Unokatestvérek, rokonok (például a később majd említendő Emma néni) is odaköltöztek és természetesen mások is. Az utolsó két hétben (január 4-től január 17-ig) ott volt édesapám (Bárdos Zoltán) unokahúga, az akkor tizenöt éves Bárdos Márta /később dr. Fehér Elekné/ is (a nagymamám szempontjából: a férjének, Bárdos Andor testvérének, dr. Bárdos Elemérnek a lánya). Ő részletesen leírta, hogyan éltek, hogyan helyezkedtek el, mit ettek az utolsó hetekben, és lerajzolta a lakás alaprajzát is (és most az én kiegészítésemmel együtt küldjük el írását az OSA-Archívumnak.)

De hogyan maradhatott végig a gettóban az akkor negyvennégy éves nagymamám, „Jolán néni”? Hogyan élhette túl a Holocaustot?

Ezt a történetet szeretném elmesélni, hogy emléke megőrződjék. Természetesen 1944 őszén –miután férjét, Bárdos Andort és apját, Vajda Henriket elvitték a nyilasok (a férjét soha többé nem látta viszont; „nem jött vissza”, ahogy ő szokta volt mondani) -- őt is elvitték az óbudai téglagyárba. Ott töltöttek egy éjszakát. Másnap egy nyilas karszalagos férfi, (hamis) nyílt parancsot lobogtatva azt kezdte kiabálni, hogy "az Akácfa u. 59. lakói jöjjenek ide", és szépen visszakísérte őket az Akácfa utcába. Útközben egymásra néztek, amikor felismerték a „nyilasban” a házukban lakót: "ez a Blumenfeld-fiú". Blumenfeld, hogy a saját szüleit megmentse, egyúttal hazavitte a ház összes lakóját is (a nőket, mert a férfiak már munkaszolgálatban voltak. Apám, Bárdos Zoltán korábban a Vörösmarty utcai skót iskolában volt munkaszolgálatos, azután ausztriai lágerekbe, Günskirchenbe és Mauthausenbe került, ahonnan csak 1945 júniusában tért haza). Ugyanezt a történetet leírja egy másik túlélő is, Sós Erzsébet (később Bihari Sándorné), aki emlékezését szintén elküldte az OSA-Archívumnak.

Ő így számol be erről: „A Kertész utcában megint csak a falhoz állítottak bennünket, ott álltunk sokáig, majd elindították a sort, s elkísértek bennünket a Vörösvári úti téglagyárba... Másnap reggel megjelent csendőr egyenruhában a Budai Laci, aki ott lakott a házban, s nyílt parancsot hozott, hogy bennünket el kell vinnie onnan. S a ház lányait kiadták neki. Elkísért bennünket az első villamosmegállóig, s úgy mentünk haza. A többieket, mint később megtudtuk, Auschwitzba vitték.”
Ugyanerről a történetről idézek egy másik beszámolót is. Bálint Ármin, az író, kritikus, publicista Bálint György apja naplót vezetett azután, hogy 1942-ben fiát a II. magyar Hadsereg munkaszolgálatosaként a Don-kanyarba vitték. Azzal a céllal írt, hogy fia számára pontosan rögzítse az eseményeket, mind a politikaiakat, mind a családiakat. (Bálint György ekkor már nem élt. 1943 januárjában halt meg. Bálint Ármin pedig 1945-ben.) A napló megmaradt részeit (a 3. és a 4. füzetet) a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi.

Ebből idézek: „1944. november 1. Ma Emma néninél voltam, aki már három hete nem adott életjelt magáról. Egyéni akcióból kifolyólag szörnyű dolgokon mentek keresztül. Október 16-án reggel egy nagy tömeg lepte el a házat. Az összes lakót az udvarra terelték és ott minden értéket és pénzt elszedtek tőlük. Már lemenet Vajdát és B. Bandit agyba-főbe verték. A férfiakat a Tattersallba, a nőket Óbudára vitték gyalog. A háromórás utat felemelt karokkal kellett megtenni. Itt 24 órát a szabadban töltöttek étlen-szomjan, 17-én este ismét gyalog tették meg az utat haza. Itt az egész lakást feldúlva találták. Bandinak összes ruhája és fehérneműje hiányzott, úgyhogy mikor 20-án be kellett vonulnia, egy vékony felöltő volt egész felszerelése.”

„Emma néni”, Erdély Emma, a zsidó árvaház tanítónője, Bálint Ármin unokatestvére, aki rokonként, nagymamám lakásában lakott a gettóban. Vajda Henrik (meghalt 1945 nyarán) nagymamám apja, „B Bandi”, Bárdos Andor pedig a nagyapám. Bálint Ármin nem tudott a Blumenfeld (talán később lett Budai?) mentési akciójáról. De hű képet adott arról, mi történt egy csillagos házban egy nyilas akció során, és milyen állapotokat talált az, aki hazatért.

Jó lenne megtudni, mi történt később „a Blumenfeld fiúval” és a szüleivel. Erről később sohasem hallottunk. Talán a „Csillagos házak” akció során fény derül erre.

Zoltán munkaszolgálatos volt, a 101/99. alakulatban. A Vörösmarty utcai skót iskolában volt az alakulata elszállásolva. A Hős utcai katonai bázisra jártak dolgozni. Később hosszú viszontagságos út után 1945-ben Mauthausen–Günskirchen-ben szabadult fel és tért vissza a lakásba. Bárdos Andort a nyilas uralom alatt vitték el a ház lakóival együtt a bécsi országúton. Decemberben Hidegség melletti „Ilona majorban” lelőtték. Ezt a vele együtt elhurcolt földszinti lakótól, az 1928-ban született Kertész Gézától tudtam meg.

A nyári összeköltöztetéskor a család távolabbi rokonait helyezték el a lakásban.

Baumöhlné Ida nénit, Erdély Emma nénit, aki ifjabb korában az árvaházban volt tanárnő.

Erdély Nelli néni és lánya Olga, Mallát József és felesége, Elza került még a lakásba. Augusztustól október végéig az Eötvös utca 2-ből Bárdos Éva és én, Bárdos Márta átjártak hozzájuk ebédelni.

1945. január 4-én Bárdos Márta (én) a Pozsonyi út 12. sz. alatti svéd védett házból a nyilasok támadása után kerültem be az első emeleti lakásba, ahol akkor már 36 fő volt összezsúfolva. Jelentkeztem dr. Hermann Emil házparancsnoknál, aki létszámba vett. Napi 5 dkg kenyér volt a központilag kiutalt fejadag.

A ház lakói az ostrom, a bombázások és a belövések miatt főleg a szenespincében tartózkodtak. A középső szobában a kettős ágyban aludt Vajda bácsi és Jolán néni. A két ágy végén keresztbe tett dívány volt Ida néni fekvőhelye, melyet beköltözésem után megosztott velem. Én utolsó napig nem voltam hajlandó lemenni a pincébe.

Január 17-én az óvóhely hátsó falát a Nagyatádi Szabó (jelenleg Kertész) utca felől áttörték a szovjet Vörös Hadsereg katonái. Azonnal húzták a távbeszélő vezetéket. Az utcai ablakból egy szovjet kiskatona lőtte a szemben lévő üres telken felállított német légelhárító-ágyúkat, amire ők visszalőttek. A kiskatona meghalt és az én díványomra fektették le. Ezen az éjjelen mentem csak le a pincébe.

Villanyvilágítás nem volt, az előszoba közepén égett egy házilag összeállított olajmécses, hogy odataláljunk a WC ajtóhoz. A meglévő olajat részben a mécsesre, részben a lereszelt nyers krumpli serpenyőben való kisütésére használtuk.

Tekintve, hogy a lakás előzőleg is Jolán néniék által lakott volt, volt némi élelmiszer-tartalék a speizban, ami az utánpótlás hiánya miatt rohamosan fogyott.

Az utolsó napon Vajda bácsi felnyitott egy májkonzervet, négyfelé vágta, így ettük meg: Ő; Jolán néni; Ida néni és én a részemre kapott kenyérszelettel.

Másnap a szovjet katonák vödrökben hoztak krumplis tésztát (grenadír marsot), amit kézzel kikaparva a markunkból ettünk boldogan. Kérték, hogy jöjjenek a lányok hozzájuk krumplit hámozni.

Én jelentkeztem volna, gondolva, hogy nekik harcolni kell, nem érnek rá a krumplipucolásra. Jolán néni azonban nem engedett el. Tapasztalatból tudván azt, hogy nemcsak a konyhai segítség miatt kérték a lányokat.

A felszabadulás után a beköltöztettek nagy része visszament eredeti lakásába, Mallát József és felesége Elza maradt, mint társbérlő a szélső utcai szobában.

1945 nyár közepén Vajda bácsi meghalt. Bandi bácsi (Bárdos Andor) nem bírta ki élve a bécsi országutat, Így Jolán néni egyedül fogadta a Mauthausenből hazatérő fiát, Zoltánt. Zoli 1946. május elsején a Hősök templomában feleségül vette Grósz Líviát, Lilit. 1950. február 24-én született lányuk, Judit. Lili hosszas betegség után meghalt, Zoli ismét megnősült. Jolán néni és Judit 1981 nyaráig ebben a lakásban éltek.