VII. kerület, István út 7.

Az udvari szobánk bőrdíszműves műhely volt, ahol apám és anyám, aki varrónő volt, segédekkel együtt dolgozott. Amikor megnősültem ez a szoba leválasztva, önálló lakássá alakítva lett első saját otthonunk.

Amikor behívták apámat munkaszolgálatra, ott állt az anyu a két gyerekkel és a műhellyel egyedül. Úgy döntöttek, hogy én a nagyszüleimhez és a velük élő nagynénémhez költözöm, az akkori Gróf Tisza István utcába, az V. kerületbe. Átirattak a Bethlen téri iskolából a Szent István téri iskolába, ott végeztem a 2-3. osztályt. Arra emlékszem, hogy amikor a 3. osztályt elvégeztem akkor jött a sárga csillag. Többé nem engedtek az iskolába, nagyszüleimmel és 23 éves Weisz Kató nagynénémmel az István út 7-be a „csillagos házba” költöztünk.

A házban rengeteget játszottunk keresztény és zsidó gyerekek együtt. Egy alkalommal a ház padlásán baleset érte Pufi nevű barátomat, a nyílóablak üvegablakának hegye elvágta az orrát. Orvoshoz nem lehetett menni. A poroló mellett állandóan csapatban játszottunk. a két éves húgom táncolt, énekelt, ahogy később a gettóba is tette.

Egy alkalommal elájultam a pincében, arra emlékszem, pofozgattak, hogy magamhoz térjek. A zsidóknak külön kijelölt helye volt a pincében, és amikor elájultam anyám előre hozott a szellősebb részre, a házparancsnok tilalma ellenére.
(Ennek a nyilas házparancsnoknak esténkénti hullarészeg hazatérését volt alkalmam még vagy 20 évig nyomon követni, anyám elmaradhatatlan kísérő szavait hallgatva „ott dögöljön meg, ahol van”!) Beszúrás W.K.

A nem zsidó lakók közül néhány segítőkész, emberséges volt, segítettek a bevásárlásban, mivel a kijárási tilalom miatt a zsidók korlátozva voltak.

Egy nap nyilasok jelentek meg a házban és a 19-25 év közötti nőket levezényelték a földszintre. Öt fiatal nőt vittek el, köztük nagynénémet Weisz Katót, akit Bergen-Belsenben öltek meg.

Nagyszüleim, anyám, húgom és én a gettóban éltük meg a felszabadulást. Amikor februárban visszatértünk a lakásba anyám az első lépcsőn felfelé, a szovjet katonák a hátsó lépcsőn lefelé haladtak. A lakás nem volt kifosztva rendben volt.
Apám 1948-ban jött meg Arhangelszkből, hadifogságból, 45-ben kaptunk egy tábori lapot tőle.

Aztán folyt tovább az élet az immár Landler Jenő-re változtatott István u-i házban, a „nem jöttek vissza” fájó emlékeivel, a felejtés, az elhallgatás mély csendjébe burkolózva.