XIII. kerület, Balzac utca 48/a.

1944-ben Légrády Károly utcának hívták s VATIKÁNI védett ház volt. A házban, ha jól emlékszem az elsö emeleten 2 lakást jelöltek ki védettnek. Mindkét lakás 2 szoba hall személyzeti szobás lakás volt s a lakásokban kb. 40-40 személy lakott. Én az egyikben laktam édesanyámmal. A hallban kaptunk helyet, ahol hatod magunkkal a földön aludtunk. A fürdöszobát és a konyhát osztották meg az ott lakók között mosakodásra. Mi a konyhához tartoztunk. Csak hideg vizünk volt s miután az utcára nézö ablak betört a légnyomástól, gyakran a lavorban amiben mosakodtunk a víz tetején jég rétegek alakultak ki. Karácsony este egy nyilas csoport jelent meg a házban, hogy az egyik lakás lakóit elvigye. A házmester elmondása szerint elöször abba a lakásba akartak bejönni, ahol mi is laktunk, de észrevették hogy a másik lakás ajtaján kis fény látszik s ezt jó alkalomnak tartották, hogy megsértették az elsötétitési rendelkezést, az utolsó másodpercben inkább oda csengettek be és mindenkit elvittek. Elöször a kerületi nyilasházba, ahol megverték öket, majd a Dunába lötték öket. Egy nö, aki mielött golyó érte volna beugrott a jeges Dunába, majd mikor mindenki elment kimászott s az éj leple alatt visszajött a házba mesélte el a történteket. Többször a mosókonyhában fözött anyám és mások az ott lévöknek, babot, amit nagy teknökbnen áztattak be. Az éléskamrában mentünk be sokszor fülelni az ágyuk hangját, mert ott lehetett ezt a legjobban hallani, ebböl következtettünk arra, hogy milyen közel van a front. Január közepén poár nyilas jelent meg s elvittek minden böröndöt, amit találtak. Ebböl arra gondoltunk némi örömmel, hogy már csomagolnak s menekülnek. Január 16-án reggel a konyha betörött ablakán óvatosan kinéztem s láttam egy katonát, akire azért figyeltem fel, mert a ¨vállán lévö puskája csöve nem felfelé nézett, hanem lefelé s ebböl azt a következtetést vontam le, hogy a katona biztos nem magyar, hanem szovjet. Valóban így volt. Nem tudom leírni mennyire örültünk, mert mindenki úgy érezte: túléltük, megmenekültünk. Dél felé meg is jelent egy szovjet tiszt s mikor meglátta, hogy a kabátomon sárga csillag van, jelekkel mutatta, hogy vegyem már le. Én akkor úgy gondoltam, hogy juszt sem veszem le! A tiszt elment s egy óra múlva vissze jött, kezében egy piros kocka konyharuhába csomagolt fekete kenyeret hozott nekünk, amit elosztottunk magunk között. A tiszt meglátta, hogy még mindég rajtam van a sárga csillag, odalépett hozzám, dühösen letépte és rátaposott. Ez volt számoamra az igazi felszabadulás felejthetetlen pillanata.