Nevem Rudas János, és 1944. március 19., a német megszállás apámmal, Rudas Bélával és anyámmal, Rudas Béláné sz. Grósz Izabellával a Budapest VIII. kerület Fiumei út 21. szám alatti egyszobás, félkomfortos lakásában ért. Néhány hét múlva, április 8-án lettem 9 éves.
Még tavasszal át kellett költöznünk apai nagyanyám, özv. Rudas Gusztávné sz. Nádor Júlia és bátyja, Nádor Jenő Bp. VIII. Baross u. 86. alatti lakásába. Apámat innen hívták be SAS behívóval munkaszolgálatra, ahonnan már nem tért vissza, hanem az év végén a mauthauseni KZ-lágerban elpusztult.
Tovább...
Amikor elrendelték a csillagos házak létrehozását, akkori lakásunk bérháza nem került rá a csillagos házak listájára. Így újra költöznünk kellett, apai nagynéném és férje Budapest V. ker. (ma XIII. ker.) Csáky (ma Hegedüs Gyula) utca 15. sz. alatti lakásába. Ez a ház ma is megvan. A lakás emlékeim szerint a III. Emeleten, (szemből nézve) az utcai front jobb oldalán volt.
Abban a lakásban így három nemzedék élt együtt:
Dr. Huszár Andor
Dr. Huszár Andorné sz. Rudas Irén (apai nagynéném)
Özv. Rudas Gusztávné sz. Nádor Júlia (apai nagyanyám)
Nádor Jenő (nagyanyám bátyja)
Dr. Bing György (a család barátja, akit befogadtak)
Dr. Bing Gyula (Bing György édesapja)
Salgó … (szintén baráti alapon befogadott; keresztnevére nem emlékszem)
Salgó …-né (ő ún. „árja párja” volt, vagyis nem számított zsidónak keresztény származása miatt; de férje mellett maradt)
Anyám
Én
A korabeli rendelkezések alapján a ház kapujára kirakták a szabványos hatágú sárga csillagot. A lakások többségében a „faji” zsidótörvények szerinti zsidónak tekintendő személyek, családok laktak. Köztük számosan olyanok, akik korábban kikeresztelkedtek, tehát nem voltak vallásuk szerint izraeliták.
A nagy bérház kisebb részében olyanok laktak, akiknek már korábban is ez volt a lakásuk, de nem számítottak zsidónak. Az ő lakásuk ajtajára szabványos nagy fehér papírlapot kellett ragasztani. Ennek szövegére pontosan nem emlékszem, de arra igen, hogy arra utalt: a lakásban lakók kivételek, nem zsidók.
Két ilyen lakásra emlékszem konkrétan (bár azért ennél több fehér papírlapos volt a házunkban). Az egyik a házfelügyelő: Bana … (keresztnevére nem emlékszem), aki feleségével és velem egykorú lányával lakott szolgálati lakásában. A másik az egyik földszinti udvari lakás, ahol egy egyedülálló idősebb hölgy lakott, akit „méltóságos asszonynak” kellett szólítani. (Utólag visszagondolva: jobb napokat látott deklasszált nő lehetett, aki egy kis udvari lakásba szorult.) Ő nem nagyon érintkezett a ház lakóival, így velünk gyerekekkel sem, ezért mi sokszor „mélti néninek” csúfoltuk; bár a felnőttek emiatt, meg ha zajongtunk a lakása előtt, ránk szóltak.
Amennyire ezt 9 éves kisgyerekként meg tudtam állapítani, a ház zsidó és nem-zsidó lakói között nem voltak konfliktusok, szóváltások. A házfelügyelővel is fennmaradt az eredeti lakók jó viszonya.
Még egy érdekes mozzanatra emlékszem. Bár a szövetséges légierők már korábban elkezdték bombázni Budapestet, akkoriban ez erősödött. Ezzel függhetett össze, hogy a ház pincéjét légópinceként használtuk: légiriadó idején, általában éjjelente, oda kellett lemennünk mindannyiunknak.
Viszont az eredetileg nem erre épült pincét (talán előírásszerűen) meg kellett erősíteni, hogy egy esetleges bombatalálat esetén ne omoljon össze. Ezért megfelelő módon a pince minden részét alá kellett dúcolni faoszlopokkal és gerendákkal. Ezek akkor érkeztek nyersen a ház udvarára, ahol az ilyen munkára alkalmas férfiak (zsidók és nem-zsidók) alakították azokat megfelelővé vésőkkel, kalapácsokkal, fűrészekkel, ácskapcsokkal. Amennyire emlékszem, a munka dandárját a ház lakói végezték – bár elképzelhető, hogy volt külső szakértő segítség is.
Így a légópince nagyon hamar alá lett megfelelően dúcolva. Ennek szükségessége akkor igazolódott, amikor az egyik éjjeli légiriadó alatti bombázás következtében egy néhány házzal odébb lévő épületet (amennyire emlékszem, a Csáky utcai [ma is meglévő] zsinagóga mellett) egy bomba telibe talált és teljesen lerombolt. Szerencsére a mi házunk megmenekült.
Az említett együttélés és együttlakás lényegében 1944. október 15-ig tartott. Ekkor délelőtt még örültünk Horthy proklamációjának a háborúból való kiugrásról. De délután már átvették a hatalmat a Szálasi vezette nyilaskeresztesek.
Másnap anyám összecsomagolt néhány ruhát, kézen fogott, és végleg elhagytuk a Csáky utca 15. alatti házat. Hamis papírokkal bujkáltunk különböző helyeken egészen Pest felszabadulásáig. De ez már egy másik történet.
Amint utólag megtudtam, a csillagos házak kiürítésekor (a zsidóktól való „megtisztításukkor”) a Csáky utcai lakásunkban lakók egy része átköltözött a Pozsonyi úti ún. „védett házakba”, másik részét (így nagyanyámat és bátyját) a pesti gettóba telepítették. Ők ott bár fizikailag és lelkileg leromolva, de életben maradtak és kiszabadultak, majd visszaköltözhettek eredeti lakásukba.
A túlzsúfolt védett házak lakóit az árpádsávos karszalagot viselő nyilasok később kihurcolták a Duna-partra, ahol többségüket a Dunába lőtték. A mi lakásunkból oda kerültek többsége még ezt megelőzően tovább menekült, hamis papírokkal, őket befogadó keresztény családoknál bujkálva. A 11 név szerint említett fenti lakosok közül dr. Bing Gyula volt az egyetlen, akinek nem sikerült elmenekülni; őt a Dunába lőtték a nyilasok.
Nagyszüleim az 1910-es évek elején költöztek Sátoraljaújhelyre, korábban Munkácson laktak. Nagyapám, Weiss Jakab (Jenő) suszter volt. Nagyanyám, Hermina tíz gyereket szült, közülük nyolc bizonyult életképesnek. Ő a háztartást vezette, segítsége is volt ebben: az én édesanyám, mint a legidősebb leánygyermek, gondozta a kistestvéreit. Amikor azok már cseperedni kezdtek, anyám – Erzsébet – feljött Pestre. Ekkor Ödön bátyja és Miklós öccse már pesti lakosok voltak, mindketten apjuk útját követve, a cipész, illetve a cipőkereskedő szakmában szereztek rangot maguknak. Anyámmal együtt érkezett a fővárosba két nagyobb húga, Irénke és Ilonka is. A lányok varrásból tartották el magukat. Az akkori Csáky utca 15-ben (1956-tól: Hegedűs Gyula utca 15.), a földszint 2-ben, Molnár néni két szoba cselédszobás lakásában talált magának albérletet az öt testvér. A lakás polgári (kispolgári) ízléssel volt berendezve. Erre még én is emlékezem, mert odaszületvén főleg az eredeti tárgyakkal találkoztam, a hatvanas évek végéig, elköltözésünkig nemigen vettünk új bútort magunknak. A néhány szép kisplasztikát, a lámpafénynél harisnyát húzó nőről készült, sötét tónusú festményt, a szögletes talapzaton álló, négylábú kerek asztalt, rajta a leheletfinomságú, halványsárga terítővel ma is fel tudom idézni. Molnár néni sorsa számomra ismeretlen, de valószínűleg ő is a holokauszt áldozata lett. Én gyerekként erre nem kérdeztem rá, de mindenestre a háború után már nem volt Molnár néni, s a lakás a testvérek bérleményévé vált…
Tovább...
Az anyai nagyszüleimet az otthon maradt kisgyerekekkel (Tibi, Editke, Évike) együtt, 1944 késő tavaszán vitték el Sátoraljaújhelyről Németországba, hogy ott „kertészetben dolgozzanak”. Erről egy azóta elkallódott, sárga levelezőlap tanúskodott a nagyapám írásával. A többi néma csend…
A pesti testvérek közül a fiúkat munkaszolgálatra hurcolták, ahonnan viszonylag épen kerültek haza a háború után. A három lányra 1944. december 26-án került sor, őket marhavagonban szállították Bergen-Belsenbe. A sorsuk alapvetően nem különbözött a többiekétől, tetvek, hideg, marharépaleves. A táborban végig együtt maradhattak, anyám azonban nem szívesen mesélt az átéltekről. Csak arra emlékszem, hogy az oroszországi zsidóasszonyokat emlegette, akik nagyon erőszakosak és életrevalóak voltak.
A láger felszabadulása után anyám – 28 kilósan – a húgaival együtt próbált hazajutni. Útközben szovjet katonák akartak erőszakoskodni velük, de nem jártak sikerrel. Ekkor az egyik katona dühében három golyót eresztett a lányokba. Irénkét szíven találta a töltény, ő azonnal meghalt. Ilonkát hasba lőtték, anyámat pedig a bokáján érte a lövés, az egyik lába egész életére vékonyabb maradt. Ők ketten mégiscsak életben maradtak, orvosi segítséget kaptak, és nyárra haza is jutottak a Csáky/Hegedűs Gyula utcába. A két fiú is hamarosan megérkezett a munkaszolgálatból. Így a négy testvér, plusz egy szintén túlélő unokaöcs, Bandi, akit elálló füle miatt mindenki Tapsinak hívott, újra együtt volt.
Ilonka nem akart többé Magyarországon élni. Hathetes ismeretség után férjhez ment egy fiúhoz, Braun Lacihoz, és Belgiumon, majd Cipruson keresztül, kalandos körülmények között elhajóztak az ígéret földjére. A korábbi ateista Ilonkából mélyen vallásos ember lett, új hazájában boldog életet élt családjával, fiaival. Tapsi ugyancsak Palesztina felé vette az irányt. Tengerész lett, és családot alapított. Egy tengeri balesetben lelte halálát, viszonylag fiatalon.
A két itthon maradt fiútestvér közül Miklós beilleszkedett, Budapesten élte le az életét. A másik, Ödön, cipőüzemet alapított, szintén Pesten. Ő harcos kommunista is volt, a Vándor-kórus oszlopos tagja. Amikor azonban az üzemét államosították, őt kizárták a pártból, elege lett mindenből. 1956-ban a kiábrándultság és a rettegés hatására családjával elhagyta az országot. Londonban telepedett le, cipőboltot nyitott. Lánya egy német férfihoz ment feleségül, ez Ödönt annyira felháborította, hogy minden kapcsolatot megszakított vele.
A Csáky utcai lakás így a mi családunkra maradt. Apámék 1947-ben a Csáky utcai zsinagógában házasodtak össze. Anyám nem volt vallásos, de úgy érezte, tartozik a szülei emlékének az egyházi esküvővel. Apám is meggyőződéses ateista volt, de kénytelen volt beleegyezni a templomi ceremóniába. A házban egészen 1968-ig éltünk, azután – szüleim válása miatt – anyámmal egy kisebb lakásba költöztünk.
A Hegedűs Gyula utcai lakást nem szerettem, mert hideg volt, egyáltalán nem kapott napot, még visszavert fényt is csak nagyon ritkán. A ház azonban nagyon összetartó volt, sok emberre emlékszem a régiek közül. Néhány név mutatóban: Szántóék, akiktől mindig mustot kaptunk szüret idején; Ráczék, ahol a gyerekek mindig éhesek voltak, és ha átjöttek hozzánk, rögtön a kenyértartót keresték. Az egyik Rácz-gyereket egyébként, lévén idősebb nála pár évvel, én próbáltam bevezetni az olvasás és a számolás tudományába. Ott laktak Tróberék, akiknél gyönyörű, textilborítású képeslapokat kaptam néha ajándékba. Aztán Lévaiék, ahol a gyerekek – kis túlzással – akkor mosakodtak, amikor az apám az udvaron kifeszített lepedőre vetített diafilmeket – merthogy a belépődíj a tiszta nyak és fül volt. Rappaporték, akik a Margitsziget vállalati strandjára vittek magukkal, vagy Landauerék, akiknél a felnőttek vívtak ádáz kártyacsatákat. Utóbbiaknak volt egyébként a házban először hűtőszekrényük, s előfordult, hogy a náluk hűtött dinnyét hazafelé szállítva megdézsmáltam, s csak később derült ki, hogy nem a miénket hoztam el. Volt aztán a Nádas-család, ahol is a Jutka nevű nagylányuk férjhez ment, s utána egy darabig az ő nevükre jöttek a londoni rokonainktól kapott csomagok, tudniillik a 60-as években a friss házasok vámmentesen kaphattak csomagot nyugatról.
Álljon itt még néhány név a régiek közül, csak felsorolásszerűen: Réti Ibi és Dezső, Falvi bácsi, Kertész Zsuzsi, Wolf Juliska, Vajda Ági, Wiener Ági, a Néderman-család. Szabó János (úri szabó), Eszesék (Schwarz-lányok), Szőkéék, a Szépe-család, Bugyiék (később Beleznai, hogy ne csúfolják a gyerekeket), Oláhék, Újváriék, Tancsáék, Banáék, és még a rímhányó Romhányi is.
Egy nevet külön is meg kell említenem: Diamant Laura, vagyis Laura néni, aki gyakorlatilag a nagyanyám lett. Az anyai nagyszüleim Auschwitzban pusztultak el, apai nagyanyámat pedig a Dunába lőtték, és ugyan nagyapámnak később lett élettársa, de őt nem fogadtam el nagyanyámnak. Egyszóval Laura néni lett a nagymamám, sovány, magányos gépírókisasszony. Mire én megismertem, már nyugdíjas volt, aki hébe-hóba gyerekekre vigyázott. Vénlány volt, s egy vöröskatona fényképét őrizgette, egyszer pironkodva meg is mutatta nekem… Nála nagy dominócsaták folytak, a fődíj mindig egy kupica málnaszörp volt. Tőle lehetett Fülest, Ludas Matyit és Film-Színház-Muzsikát is kapni. Szombaton pedig igazi kóser sólet érkezett Laura nénitől. Ő ugyanis a Joint konyhájáról kapta az ebédet, de a sóletet már halálosan unta, én meg egyenesen imádtam. 1969-ben kórházba került. Virággal a kezemben épp látogatni indultam, amikor csengett a telefon, hogy már késő… Papagája mindig azt fújta: „Diamant Gyurika vagyok, lakom Hegedűs Gyula…” Hova került, nem tudom.
Elköltözésünk óta nem jártam a házban, de most boldog izgalommal készülök a visszatérésre. Gyermekkori pajtásom, Tibi mostanában költözött vissza oda, elhalt szülei lakásába. Vele fogjuk visszaidézni emlékeinket, a kékfestőben a gangon álló nagymamáját, az asztmától fújtató nagypapáját, az időskorára festővé vált anyukáját, és nem utolsósorban az 56-os közös borzongásokat, nekünk kalandokat. Amikor a gyerekkori emlékeimet idézem, mindig azt mondom: „amikor még otthon laktunk”. Ezen sokan felhorkannak: Miért, most nem otthon laksz?
Ebben a házban élt nagyapám kb. a 20-as évektől négy fiával és három lányával (nagymama fiatalon meghalt - akkoriban a cukorbetegséget nem tudták még kezelni...). A fiúk közül ketten jöttek vissza a munkaszolgálatból (+ néhány év szovjet hadifogság...), a két fiatalabb nem élte túl. Anyámék innen kerültek át a gettóba 44 végén, vagy 45 elején talán. A történet: "hazánk függetlenségének elvesztése" után a "szerencsétlen kényszerített nyilasok" (gy.k.: ez keserű irónia volt...) tömegével vitték a zsidókat a csillagos házakból (is) a Duna-partra... Anyámék rémülten és engedelmesen beálltak a sorba, de az ugyanitt lakó unokatestvérük "rájuk parancsolt", és sikerült kilógniuk a sorból még a lépcsőházban. Mind a négyen túlélték a vészkorszakot! Azóta meghaltak már - lehet, hogy már nem pontosan emlékszem arra, amit gyerekkoromban meséltek. Amúgy nem szeretett erről beszélni anyám, nagyon ritkán jött szóba... Még egy érdekesség: ebben a házban lakott egy "Herzl-néni" - Herzl Tivadar édesanyja? Testvére inkább? Vagy unokatestvére? - mondták, de nem emlékszem pontosan. Már nagyon öreg volt az 50-es években.
Comments
Nevem Rudas János, és 1944. március 19., a német megszállás apámmal, Rudas Bélával és anyámmal, Rudas Béláné sz. Grósz Izabellával a Budapest VIII. kerület Fiumei út 21. szám alatti egyszobás, félkomfortos lakásában ért. Néhány hét múlva, április 8-án lettem 9 éves.
Még tavasszal át kellett költöznünk apai nagyanyám, özv. Rudas Gusztávné sz. Nádor Júlia és bátyja, Nádor Jenő Bp. VIII. Baross u. 86. alatti lakásába. Apámat innen hívták be SAS behívóval munkaszolgálatra, ahonnan már nem tért vissza, hanem az év végén a mauthauseni KZ-lágerban elpusztult.
Amikor elrendelték a csillagos házak létrehozását, akkori lakásunk bérháza nem került rá a csillagos házak listájára. Így újra költöznünk kellett, apai nagynéném és férje Budapest V. ker. (ma XIII. ker.) Csáky (ma Hegedüs Gyula) utca 15. sz. alatti lakásába. Ez a ház ma is megvan. A lakás emlékeim szerint a III. Emeleten, (szemből nézve) az utcai front jobb oldalán volt.
Abban a lakásban így három nemzedék élt együtt:
A korabeli rendelkezések alapján a ház kapujára kirakták a szabványos hatágú sárga csillagot. A lakások többségében a „faji” zsidótörvények szerinti zsidónak tekintendő személyek, családok laktak. Köztük számosan olyanok, akik korábban kikeresztelkedtek, tehát nem voltak vallásuk szerint izraeliták.
A nagy bérház kisebb részében olyanok laktak, akiknek már korábban is ez volt a lakásuk, de nem számítottak zsidónak. Az ő lakásuk ajtajára szabványos nagy fehér papírlapot kellett ragasztani. Ennek szövegére pontosan nem emlékszem, de arra igen, hogy arra utalt: a lakásban lakók kivételek, nem zsidók.
Két ilyen lakásra emlékszem konkrétan (bár azért ennél több fehér papírlapos volt a házunkban). Az egyik a házfelügyelő: Bana … (keresztnevére nem emlékszem), aki feleségével és velem egykorú lányával lakott szolgálati lakásában. A másik az egyik földszinti udvari lakás, ahol egy egyedülálló idősebb hölgy lakott, akit „méltóságos asszonynak” kellett szólítani. (Utólag visszagondolva: jobb napokat látott deklasszált nő lehetett, aki egy kis udvari lakásba szorult.) Ő nem nagyon érintkezett a ház lakóival, így velünk gyerekekkel sem, ezért mi sokszor „mélti néninek” csúfoltuk; bár a felnőttek emiatt, meg ha zajongtunk a lakása előtt, ránk szóltak.
Amennyire ezt 9 éves kisgyerekként meg tudtam állapítani, a ház zsidó és nem-zsidó lakói között nem voltak konfliktusok, szóváltások. A házfelügyelővel is fennmaradt az eredeti lakók jó viszonya.
Még egy érdekes mozzanatra emlékszem. Bár a szövetséges légierők már korábban elkezdték bombázni Budapestet, akkoriban ez erősödött. Ezzel függhetett össze, hogy a ház pincéjét légópinceként használtuk: légiriadó idején, általában éjjelente, oda kellett lemennünk mindannyiunknak.
Viszont az eredetileg nem erre épült pincét (talán előírásszerűen) meg kellett erősíteni, hogy egy esetleges bombatalálat esetén ne omoljon össze. Ezért megfelelő módon a pince minden részét alá kellett dúcolni faoszlopokkal és gerendákkal. Ezek akkor érkeztek nyersen a ház udvarára, ahol az ilyen munkára alkalmas férfiak (zsidók és nem-zsidók) alakították azokat megfelelővé vésőkkel, kalapácsokkal, fűrészekkel, ácskapcsokkal. Amennyire emlékszem, a munka dandárját a ház lakói végezték – bár elképzelhető, hogy volt külső szakértő segítség is.
Így a légópince nagyon hamar alá lett megfelelően dúcolva. Ennek szükségessége akkor igazolódott, amikor az egyik éjjeli légiriadó alatti bombázás következtében egy néhány házzal odébb lévő épületet (amennyire emlékszem, a Csáky utcai [ma is meglévő] zsinagóga mellett) egy bomba telibe talált és teljesen lerombolt. Szerencsére a mi házunk megmenekült.
Az említett együttélés és együttlakás lényegében 1944. október 15-ig tartott. Ekkor délelőtt még örültünk Horthy proklamációjának a háborúból való kiugrásról. De délután már átvették a hatalmat a Szálasi vezette nyilaskeresztesek.
Másnap anyám összecsomagolt néhány ruhát, kézen fogott, és végleg elhagytuk a Csáky utca 15. alatti házat. Hamis papírokkal bujkáltunk különböző helyeken egészen Pest felszabadulásáig. De ez már egy másik történet.
Amint utólag megtudtam, a csillagos házak kiürítésekor (a zsidóktól való „megtisztításukkor”) a Csáky utcai lakásunkban lakók egy része átköltözött a Pozsonyi úti ún. „védett házakba”, másik részét (így nagyanyámat és bátyját) a pesti gettóba telepítették. Ők ott bár fizikailag és lelkileg leromolva, de életben maradtak és kiszabadultak, majd visszaköltözhettek eredeti lakásukba.
A túlzsúfolt védett házak lakóit az árpádsávos karszalagot viselő nyilasok később kihurcolták a Duna-partra, ahol többségüket a Dunába lőtték. A mi lakásunkból oda kerültek többsége még ezt megelőzően tovább menekült, hamis papírokkal, őket befogadó keresztény családoknál bujkálva. A 11 név szerint említett fenti lakosok közül dr. Bing Gyula volt az egyetlen, akinek nem sikerült elmenekülni; őt a Dunába lőtték a nyilasok.
Nagyszüleim az 1910-es évek elején költöztek Sátoraljaújhelyre, korábban Munkácson laktak. Nagyapám, Weiss Jakab (Jenő) suszter volt. Nagyanyám, Hermina tíz gyereket szült, közülük nyolc bizonyult életképesnek. Ő a háztartást vezette, segítsége is volt ebben: az én édesanyám, mint a legidősebb leánygyermek, gondozta a kistestvéreit. Amikor azok már cseperedni kezdtek, anyám – Erzsébet – feljött Pestre. Ekkor Ödön bátyja és Miklós öccse már pesti lakosok voltak, mindketten apjuk útját követve, a cipész, illetve a cipőkereskedő szakmában szereztek rangot maguknak. Anyámmal együtt érkezett a fővárosba két nagyobb húga, Irénke és Ilonka is. A lányok varrásból tartották el magukat. Az akkori Csáky utca 15-ben (1956-tól: Hegedűs Gyula utca 15.), a földszint 2-ben, Molnár néni két szoba cselédszobás lakásában talált magának albérletet az öt testvér. A lakás polgári (kispolgári) ízléssel volt berendezve. Erre még én is emlékezem, mert odaszületvén főleg az eredeti tárgyakkal találkoztam, a hatvanas évek végéig, elköltözésünkig nemigen vettünk új bútort magunknak. A néhány szép kisplasztikát, a lámpafénynél harisnyát húzó nőről készült, sötét tónusú festményt, a szögletes talapzaton álló, négylábú kerek asztalt, rajta a leheletfinomságú, halványsárga terítővel ma is fel tudom idézni. Molnár néni sorsa számomra ismeretlen, de valószínűleg ő is a holokauszt áldozata lett. Én gyerekként erre nem kérdeztem rá, de mindenestre a háború után már nem volt Molnár néni, s a lakás a testvérek bérleményévé vált…
Az anyai nagyszüleimet az otthon maradt kisgyerekekkel (Tibi, Editke, Évike) együtt, 1944 késő tavaszán vitték el Sátoraljaújhelyről Németországba, hogy ott „kertészetben dolgozzanak”. Erről egy azóta elkallódott, sárga levelezőlap tanúskodott a nagyapám írásával. A többi néma csend…
A pesti testvérek közül a fiúkat munkaszolgálatra hurcolták, ahonnan viszonylag épen kerültek haza a háború után. A három lányra 1944. december 26-án került sor, őket marhavagonban szállították Bergen-Belsenbe. A sorsuk alapvetően nem különbözött a többiekétől, tetvek, hideg, marharépaleves. A táborban végig együtt maradhattak, anyám azonban nem szívesen mesélt az átéltekről. Csak arra emlékszem, hogy az oroszországi zsidóasszonyokat emlegette, akik nagyon erőszakosak és életrevalóak voltak.
A láger felszabadulása után anyám – 28 kilósan – a húgaival együtt próbált hazajutni. Útközben szovjet katonák akartak erőszakoskodni velük, de nem jártak sikerrel. Ekkor az egyik katona dühében három golyót eresztett a lányokba. Irénkét szíven találta a töltény, ő azonnal meghalt. Ilonkát hasba lőtték, anyámat pedig a bokáján érte a lövés, az egyik lába egész életére vékonyabb maradt. Ők ketten mégiscsak életben maradtak, orvosi segítséget kaptak, és nyárra haza is jutottak a Csáky/Hegedűs Gyula utcába. A két fiú is hamarosan megérkezett a munkaszolgálatból. Így a négy testvér, plusz egy szintén túlélő unokaöcs, Bandi, akit elálló füle miatt mindenki Tapsinak hívott, újra együtt volt.
Ilonka nem akart többé Magyarországon élni. Hathetes ismeretség után férjhez ment egy fiúhoz, Braun Lacihoz, és Belgiumon, majd Cipruson keresztül, kalandos körülmények között elhajóztak az ígéret földjére. A korábbi ateista Ilonkából mélyen vallásos ember lett, új hazájában boldog életet élt családjával, fiaival. Tapsi ugyancsak Palesztina felé vette az irányt. Tengerész lett, és családot alapított. Egy tengeri balesetben lelte halálát, viszonylag fiatalon.
A két itthon maradt fiútestvér közül Miklós beilleszkedett, Budapesten élte le az életét. A másik, Ödön, cipőüzemet alapított, szintén Pesten. Ő harcos kommunista is volt, a Vándor-kórus oszlopos tagja. Amikor azonban az üzemét államosították, őt kizárták a pártból, elege lett mindenből. 1956-ban a kiábrándultság és a rettegés hatására családjával elhagyta az országot. Londonban telepedett le, cipőboltot nyitott. Lánya egy német férfihoz ment feleségül, ez Ödönt annyira felháborította, hogy minden kapcsolatot megszakított vele.
A Csáky utcai lakás így a mi családunkra maradt. Apámék 1947-ben a Csáky utcai zsinagógában házasodtak össze. Anyám nem volt vallásos, de úgy érezte, tartozik a szülei emlékének az egyházi esküvővel. Apám is meggyőződéses ateista volt, de kénytelen volt beleegyezni a templomi ceremóniába. A házban egészen 1968-ig éltünk, azután – szüleim válása miatt – anyámmal egy kisebb lakásba költöztünk.
A Hegedűs Gyula utcai lakást nem szerettem, mert hideg volt, egyáltalán nem kapott napot, még visszavert fényt is csak nagyon ritkán. A ház azonban nagyon összetartó volt, sok emberre emlékszem a régiek közül. Néhány név mutatóban: Szántóék, akiktől mindig mustot kaptunk szüret idején; Ráczék, ahol a gyerekek mindig éhesek voltak, és ha átjöttek hozzánk, rögtön a kenyértartót keresték. Az egyik Rácz-gyereket egyébként, lévén idősebb nála pár évvel, én próbáltam bevezetni az olvasás és a számolás tudományába. Ott laktak Tróberék, akiknél gyönyörű, textilborítású képeslapokat kaptam néha ajándékba. Aztán Lévaiék, ahol a gyerekek – kis túlzással – akkor mosakodtak, amikor az apám az udvaron kifeszített lepedőre vetített diafilmeket – merthogy a belépődíj a tiszta nyak és fül volt. Rappaporték, akik a Margitsziget vállalati strandjára vittek magukkal, vagy Landauerék, akiknél a felnőttek vívtak ádáz kártyacsatákat. Utóbbiaknak volt egyébként a házban először hűtőszekrényük, s előfordult, hogy a náluk hűtött dinnyét hazafelé szállítva megdézsmáltam, s csak később derült ki, hogy nem a miénket hoztam el. Volt aztán a Nádas-család, ahol is a Jutka nevű nagylányuk férjhez ment, s utána egy darabig az ő nevükre jöttek a londoni rokonainktól kapott csomagok, tudniillik a 60-as években a friss házasok vámmentesen kaphattak csomagot nyugatról.
Álljon itt még néhány név a régiek közül, csak felsorolásszerűen: Réti Ibi és Dezső, Falvi bácsi, Kertész Zsuzsi, Wolf Juliska, Vajda Ági, Wiener Ági, a Néderman-család. Szabó János (úri szabó), Eszesék (Schwarz-lányok), Szőkéék, a Szépe-család, Bugyiék (később Beleznai, hogy ne csúfolják a gyerekeket), Oláhék, Újváriék, Tancsáék, Banáék, és még a rímhányó Romhányi is.
Egy nevet külön is meg kell említenem: Diamant Laura, vagyis Laura néni, aki gyakorlatilag a nagyanyám lett. Az anyai nagyszüleim Auschwitzban pusztultak el, apai nagyanyámat pedig a Dunába lőtték, és ugyan nagyapámnak később lett élettársa, de őt nem fogadtam el nagyanyámnak. Egyszóval Laura néni lett a nagymamám, sovány, magányos gépírókisasszony. Mire én megismertem, már nyugdíjas volt, aki hébe-hóba gyerekekre vigyázott. Vénlány volt, s egy vöröskatona fényképét őrizgette, egyszer pironkodva meg is mutatta nekem… Nála nagy dominócsaták folytak, a fődíj mindig egy kupica málnaszörp volt. Tőle lehetett Fülest, Ludas Matyit és Film-Színház-Muzsikát is kapni. Szombaton pedig igazi kóser sólet érkezett Laura nénitől. Ő ugyanis a Joint konyhájáról kapta az ebédet, de a sóletet már halálosan unta, én meg egyenesen imádtam. 1969-ben kórházba került. Virággal a kezemben épp látogatni indultam, amikor csengett a telefon, hogy már késő… Papagája mindig azt fújta: „Diamant Gyurika vagyok, lakom Hegedűs Gyula…” Hova került, nem tudom.
Elköltözésünk óta nem jártam a házban, de most boldog izgalommal készülök a visszatérésre. Gyermekkori pajtásom, Tibi mostanában költözött vissza oda, elhalt szülei lakásába. Vele fogjuk visszaidézni emlékeinket, a kékfestőben a gangon álló nagymamáját, az asztmától fújtató nagypapáját, az időskorára festővé vált anyukáját, és nem utolsósorban az 56-os közös borzongásokat, nekünk kalandokat. Amikor a gyerekkori emlékeimet idézem, mindig azt mondom: „amikor még otthon laktunk”. Ezen sokan felhorkannak: Miért, most nem otthon laksz?
Ebben a házban élt nagyapám kb. a 20-as évektől négy fiával és három lányával (nagymama fiatalon meghalt - akkoriban a cukorbetegséget nem tudták még kezelni...). A fiúk közül ketten jöttek vissza a munkaszolgálatból (+ néhány év szovjet hadifogság...), a két fiatalabb nem élte túl. Anyámék innen kerültek át a gettóba 44 végén, vagy 45 elején talán. A történet: "hazánk függetlenségének elvesztése" után a "szerencsétlen kényszerített nyilasok" (gy.k.: ez keserű irónia volt...) tömegével vitték a zsidókat a csillagos házakból (is) a Duna-partra... Anyámék rémülten és engedelmesen beálltak a sorba, de az ugyanitt lakó unokatestvérük "rájuk parancsolt", és sikerült kilógniuk a sorból még a lépcsőházban. Mind a négyen túlélték a vészkorszakot! Azóta meghaltak már - lehet, hogy már nem pontosan emlékszem arra, amit gyerekkoromban meséltek. Amúgy nem szeretett erről beszélni anyám, nagyon ritkán jött szóba... Még egy érdekesség: ebben a házban lakott egy "Herzl-néni" - Herzl Tivadar édesanyja? Testvére inkább? Vagy unokatestvére? - mondták, de nem emlékszem pontosan. Már nagyon öreg volt az 50-es években.