A Szép utca 5/a, földszintig omlott sarokháztól eltérően, csodálatosképp épen maradt, kapott itt-ott ágyúbelövést, de ezek a lyukak befoltozhatók. Az udvaron sértetlen állt a márvány díszkút, amelynek tetején egy nagy, kőfarú nimfa korsajából jégcsapok lógtak alá.
Tovább...
Lakásuk előszobaajtajáról eltűnt Dr. Zádor Gyula sárgaréz névtáblája, a Zsófi néninél levő kulcs nem illett a zárba, a csengő nem szólt. Dörömbölni kellett. A hosszú előszoba sötétjében kis fénykör tágult egy gyertyaláng köré, s ahogy kinyílt az előszobaajtón levő, ráccsal fedett ablak, ősz hajú asszony nézett ránk vizsgálóan és barátságtalanul.
Zsófián világos szőrmebunda volt, fekete haját halványszürke selyemkendővel kötötte be. Mögötte álltunk öten, gyerekek, kíváncsiak voltunk és eltökéltek, hogy ezt a lakást visszaszerezzük. „Jó napot kívánok, asszonyom. Doktor Zádor Gyuláné, Vágó Zsófia vagyok, ennek a lakásnak a benne lévő holmikkal együtt a tulajdonosa.”
Az ősz hajú hölgy a rács mögül így válaszolt: „Doktor Dravida Kázmérné vagyok, ennek a lakásnak hatósági végzéssel feljogosított bérlője. Az ön lakása, asszonyom, amennyiben valóban az öné, nekünk, erdélyi menekülteknek hivatalosan ki lett utalva.”
Mire Zsófia: „Asszonyom, az ön hatósági végzésének törvényességéhez több megalapozott kétely fér.”
Mire Dravidáné: „Remélem, asszonyom, nem kívánja kétségbe vonni jóhiszeműségünket, sem pedig azt a hazafias kötelességünket, hogy a pecsétes végzésekben rejlő magasabb szellemet, mindenkori hatóságaink és a bennük megtestesülő ezeréves államunk lelkiségét fegyelmezetten tiszteljük.”
Zsófia: „Akkor talán beengedhetne, asszonyom.”
Dravidáné: „Közállapotaink – nem mondom, hogy kívánt, fogalmazzuk inkább úgy: aggódó tisztességtudással szemmel tartott alakulása úgy hozta, asszonyom, hogy én most bebocsátom önöket, akik kabátjukról a megkülönböztető jelvényt önhatalmúan levették, bízva abban, gondolom, hogy a megkülönböztetésnek vége. Nos, én sem különböztetem meg önöket, asszonyom, és a lakás öt szobájából kettőt honfitársi együttérzéssel az önök javára és használatára átengedek.”
Zsófia: „Asszonyom, nem kívánom azzal áltatni önt, hogy nem örültem volna jobban, ha lakásomat üresen találom, de hát önök is, nemde, hova bujdokoljanak télidőn? Mi egyebet mondhatnék: érezzék magukat szobáimban és bútoraim között az illő határig otthonosan.”
Megkövülten néztük azt a sürgés-forgást, amellyel ez a két idős személy, doktor Dravida Kázmér és felesége a kamrájukból a szobájukba bemenekítették az életfontosságú tartalékot, nehogy mi, inváziós csapat rájárjunk. Volt ott több zsák krumpli, bab, liszt, rúdon szalonnák, kolbászok, nagy papírzacskóban cukor, piros zománcos bödönben disznózsír, nagy uborkásüvegben tepertő.
Csak amikor minden biztonságban volt, csak akkor bírták megkérdezni zihálva, hogy hoztunk-e magunkkal ennivalót. Nem, mondhatni semmit sem hoztunk, nem volt miből. A jóérzés megindította Dravidáékat, s kaptunk vacsorára, de még másnapra is krumplit, lisztet, szalonnát, harmadnapra már semmit, de nem tagadták meg tőlünk a mindennél hasznosabb értesülést, hogy a Szép utcára merőleges Reáltanoda utcában, a gimnázium pincéjében német élelmiszerraktár volt, s bár a környék lakossága azon a napon, január 18-án már szertehordta a készlet javát, valami azonban talán még maradt.
Mi, fiúk, üres hátizsákkal elindultunk felfedező utunkra. A Duna felől géppuska kelepelt. Kínos lenne, ha a németek visszajönnének; Dravidáék úgy elvitetnének bennünket Zsófi néni és Gyula bácsi lakásából, hogy soha többé át ne léphesse a lábunk az előszoba rézlappal bevont, de már régen nem fényesített küszöbét.
A gimnázium kapualjától a hófödte udvaron át kitaposott út vezetett a pincébe leereszkedő hátsó lépcsőházig. A hó alól kibukkanva elszórt sűrűséggel német halottak hevertek. Zseblámpával világítottunk a halott német katonák arcába. Korábban azt hittem, hogy a halottak fintorognak, de valamennyinek nyugodt volt az arca, miként annak a katonának is, aki a pincében, a megfogyatkozott szemesbab mellett egy deszkaládán hanyatt feküdt elég kényelmetlen testtartásban lógatva a fejét, amire csak egy magyarázat kínálkozott, hogy a feje alatt is volt egy láda, amit már kihúztak alóla. Ha nem hagyták ott, akkor alighanem érdemes volt elvinni.
A hátizsákunkat már megtöltöttük babbal, borsóval, búzával és szárított hagymával, már csak ez maradt, de a láda a fiatal német alatt igen érdekelt bennünket. Szép, hosszú fiatalember volt, erőteljesen kidudorodott a szemöldökcsontja, mélyen ülő, nagy szeme nyitva volt. Sovány arcán világos borosta, érdeklődően nézett minket.
„Bocsáss meg”, mondtuk neki, és megpróbáltuk lehengeríteni a ládáról.
„Nem bocsátok meg”, mondta higgadtan a katona. Majd így folytatta: „Fogalmam sincs, miért kellett meghalnom ezen a ládán, miután a pincelejáróban lövést kaptam, és idáig elvonszoltam magamat. Sőt, azt sem értem, hogyan kerültem ebbe a pincébe. Ebben a ládában elég jó minőségű, habár kívül megfehéredett, értelmezés szerint netán megpenészedett, némi kapargálás után azonban élvezhető kolbászt találhatnátok. Én itt megmerevedtem, ti azonban most kiveszitek alólam ezt a ládát, és kioldalogtok innen a zsákmányotokkal, én viszont itt maradok a sötétben, a halál pincéjében, amíg az alkalmi hullaszállítók még sötétebb helyre nem visznek innen. Nem bocsátok meg.” Így zárta nyilatkozatát a halott katona.
Mi pedig a következőket mondtuk neki: „Ismeretlen német katona, elismerjük sértődésed jogosságát, ha a tényállást olyan szűken írjuk körül, hogy porhüvelyedet nem hagyjuk békében, habár elég kényelmetlenül nyugodni, jóllehet még az is mellettünk szól, hogy eltávolíttatván alólad a kolbászos láda, ha még nem vagy túlságosan merev, kiegyenesedhetsz. Kitágíthatjuk azonban odáig is a helyzetet, hogy itt vagy ebben a pincében, állandó lakóhelyedtől oktalan távolságban, parancsra kétségtelenül, de nem meghívásra. Valószínű, hogy nekünk nem tetsző foglalatosságokba merültél, amíg a golyó el nem talált. Szögezzük le, hogy nekünk eszünkbe se jutott volna téged lelőni, de az, hogy te lelősz-e bennünket vagy sem, az csak attól a véletlen körülménytől függ, hogy kapsz-e erre parancsot vagy sem. Részedről a dolognak nincs akadálya. Mielőtt visszahúzódnál innen véglegesen, gondold meg, hogy te már lelőtted az ártatlanságodat, mi pedig csak megbocsáthatóan cinikus, de még ártatlan fiúcskák vagyunk, amikor ezt a ládikót a hónunk alá kapjuk.”
Ahogy fölemeltük, beköltözött szívünkbe a csalódás, mert a láda gyászosan könnyű volt: s ha lekapargáljuk erről a tíz szál kolbászról a fehérességet, a maradék nem fog soká tartani a dobkályhán fővő babfőzelékbe belevagdalva. Két hét múlva már a búzára fanyalodtunk, azt daráltuk, főztük órák hosszat, hogy egy kicsit megpuhuljon, körülötte melegedve vártuk, hogy mikor fő meg végre, addig szárított hagymát mártogattunk mustárba, hogy az éhségünket egy kissé megtévesszük.
Dravida úr hintaszékben ült kucsmában, derékig maga köré csavart pokróccal, mindkét keze egy-egy teniszlabdát szorongatott. „Erőkifejtés, nagyon megnyugtató, jót tesz a gondolkodásnak.” Zsinóros télikabát volt rajta, magas szárú kirándulócipőjén kamásni. Vékony, de élesen kirajzolt száját, amelyet ugyancsak vékonyka bajusz futott körül, sértődés és gúny hajlította kesernyésre. Dravida úr Gyula bácsi magas támlájú olvasószékéből vetett néha egy pillantást ránk, zajos kísértetekre.
„Nem kell bekukucskálni! Azért, mert ti győztetek, még nem kell bekukucskálni.” Mellette ült öreg kutyája, jobbra-balra csapdosta a farkát; Dravida úr néha a fejéhez érintette a teniszlabdát. „Behoztam Bella tálkáját, mert kiettétek belőle a főtt krumplit. Sokan vagytok, lármásak vagytok, és eleszitek a kutyám krumpliját. Ne álljatok az ajtóban, vagy ki, vagy be. Mi van? Jó fokhagymás kolbászt ettetek! Jól megy nektek, tinektek mindig jól megy.”
Éhesek voltunk, elettük a kutya elől a főtt krumplit, és fokhagymát loptunk Dravidáék konyhaszekrényéből. Egy gerezdet elmajszolva úgy rémlett, mintha ettünk volna. Odakint gépfegyver ropogott, összenéztünk egymással, majd Dravida úrral, aki most egy kissé felbátorodott: „A játszma még nem ért véget. Ha fordul a kerék, és csapataink visszatérnek, rá fogtok szorulni a pártfogásomra. Lehet, hogy megvédelek benneteket, tőletek is függ. Ha szép csendben vagytok, és nem eszitek el a Bella ételét, akkor szólok egy-két szót az érdeketekben. Pedig igazság szerint a terhemre vagytok. Mindig zárva találom a fürdőszobaajtót. Sokat esztek, hogy ennyit ültök a klozeten, kis sáskák?”
Konrád György 1944-es viszontagságairól szóló részletek az Elutazás és hazatérésÖnéletrajzi regényéből a Visszaemlékezések menüben olvasható.
Comments
A Szép utca 5/a, földszintig omlott sarokháztól eltérően, csodálatosképp épen maradt, kapott itt-ott ágyúbelövést, de ezek a lyukak befoltozhatók. Az udvaron sértetlen állt a márvány díszkút, amelynek tetején egy nagy, kőfarú nimfa korsajából jégcsapok lógtak alá.
Lakásuk előszobaajtajáról eltűnt Dr. Zádor Gyula sárgaréz névtáblája, a Zsófi néninél levő kulcs nem illett a zárba, a csengő nem szólt. Dörömbölni kellett. A hosszú előszoba sötétjében kis fénykör tágult egy gyertyaláng köré, s ahogy kinyílt az előszobaajtón levő, ráccsal fedett ablak, ősz hajú asszony nézett ránk vizsgálóan és barátságtalanul.
Zsófián világos szőrmebunda volt, fekete haját halványszürke selyemkendővel kötötte be. Mögötte álltunk öten, gyerekek, kíváncsiak voltunk és eltökéltek, hogy ezt a lakást visszaszerezzük. „Jó napot kívánok, asszonyom. Doktor Zádor Gyuláné, Vágó Zsófia vagyok, ennek a lakásnak a benne lévő holmikkal együtt a tulajdonosa.”
Az ősz hajú hölgy a rács mögül így válaszolt: „Doktor Dravida Kázmérné vagyok, ennek a lakásnak hatósági végzéssel feljogosított bérlője. Az ön lakása, asszonyom, amennyiben valóban az öné, nekünk, erdélyi menekülteknek hivatalosan ki lett utalva.”
Mire Zsófia: „Asszonyom, az ön hatósági végzésének törvényességéhez több megalapozott kétely fér.”
Mire Dravidáné: „Remélem, asszonyom, nem kívánja kétségbe vonni jóhiszeműségünket, sem pedig azt a hazafias kötelességünket, hogy a pecsétes végzésekben rejlő magasabb szellemet, mindenkori hatóságaink és a bennük megtestesülő ezeréves államunk lelkiségét fegyelmezetten tiszteljük.”
Zsófia: „Akkor talán beengedhetne, asszonyom.”
Dravidáné: „Közállapotaink – nem mondom, hogy kívánt, fogalmazzuk inkább úgy: aggódó tisztességtudással szemmel tartott alakulása úgy hozta, asszonyom, hogy én most bebocsátom önöket, akik kabátjukról a megkülönböztető jelvényt önhatalmúan levették, bízva abban, gondolom, hogy a megkülönböztetésnek vége. Nos, én sem különböztetem meg önöket, asszonyom, és a lakás öt szobájából kettőt honfitársi együttérzéssel az önök javára és használatára átengedek.”
Zsófia: „Asszonyom, nem kívánom azzal áltatni önt, hogy nem örültem volna jobban, ha lakásomat üresen találom, de hát önök is, nemde, hova bujdokoljanak télidőn? Mi egyebet mondhatnék: érezzék magukat szobáimban és bútoraim között az illő határig otthonosan.”
Megkövülten néztük azt a sürgés-forgást, amellyel ez a két idős személy, doktor Dravida Kázmér és felesége a kamrájukból a szobájukba bemenekítették az életfontosságú tartalékot, nehogy mi, inváziós csapat rájárjunk. Volt ott több zsák krumpli, bab, liszt, rúdon szalonnák, kolbászok, nagy papírzacskóban cukor, piros zománcos bödönben disznózsír, nagy uborkásüvegben tepertő.
Csak amikor minden biztonságban volt, csak akkor bírták megkérdezni zihálva, hogy hoztunk-e magunkkal ennivalót. Nem, mondhatni semmit sem hoztunk, nem volt miből. A jóérzés megindította Dravidáékat, s kaptunk vacsorára, de még másnapra is krumplit, lisztet, szalonnát, harmadnapra már semmit, de nem tagadták meg tőlünk a mindennél hasznosabb értesülést, hogy a Szép utcára merőleges Reáltanoda utcában, a gimnázium pincéjében német élelmiszerraktár volt, s bár a környék lakossága azon a napon, január 18-án már szertehordta a készlet javát, valami azonban talán még maradt.
Mi, fiúk, üres hátizsákkal elindultunk felfedező utunkra. A Duna felől géppuska kelepelt. Kínos lenne, ha a németek visszajönnének; Dravidáék úgy elvitetnének bennünket Zsófi néni és Gyula bácsi lakásából, hogy soha többé át ne léphesse a lábunk az előszoba rézlappal bevont, de már régen nem fényesített küszöbét.
A gimnázium kapualjától a hófödte udvaron át kitaposott út vezetett a pincébe leereszkedő hátsó lépcsőházig. A hó alól kibukkanva elszórt sűrűséggel német halottak hevertek. Zseblámpával világítottunk a halott német katonák arcába. Korábban azt hittem, hogy a halottak fintorognak, de valamennyinek nyugodt volt az arca, miként annak a katonának is, aki a pincében, a megfogyatkozott szemesbab mellett egy deszkaládán hanyatt feküdt elég kényelmetlen testtartásban lógatva a fejét, amire csak egy magyarázat kínálkozott, hogy a feje alatt is volt egy láda, amit már kihúztak alóla. Ha nem hagyták ott, akkor alighanem érdemes volt elvinni.
A hátizsákunkat már megtöltöttük babbal, borsóval, búzával és szárított hagymával, már csak ez maradt, de a láda a fiatal német alatt igen érdekelt bennünket. Szép, hosszú fiatalember volt, erőteljesen kidudorodott a szemöldökcsontja, mélyen ülő, nagy szeme nyitva volt. Sovány arcán világos borosta, érdeklődően nézett minket.
„Bocsáss meg”, mondtuk neki, és megpróbáltuk lehengeríteni a ládáról.
„Nem bocsátok meg”, mondta higgadtan a katona. Majd így folytatta: „Fogalmam sincs, miért kellett meghalnom ezen a ládán, miután a pincelejáróban lövést kaptam, és idáig elvonszoltam magamat. Sőt, azt sem értem, hogyan kerültem ebbe a pincébe. Ebben a ládában elég jó minőségű, habár kívül megfehéredett, értelmezés szerint netán megpenészedett, némi kapargálás után azonban élvezhető kolbászt találhatnátok. Én itt megmerevedtem, ti azonban most kiveszitek alólam ezt a ládát, és kioldalogtok innen a zsákmányotokkal, én viszont itt maradok a sötétben, a halál pincéjében, amíg az alkalmi hullaszállítók még sötétebb helyre nem visznek innen. Nem bocsátok meg.” Így zárta nyilatkozatát a halott katona.
Mi pedig a következőket mondtuk neki: „Ismeretlen német katona, elismerjük sértődésed jogosságát, ha a tényállást olyan szűken írjuk körül, hogy porhüvelyedet nem hagyjuk békében, habár elég kényelmetlenül nyugodni, jóllehet még az is mellettünk szól, hogy eltávolíttatván alólad a kolbászos láda, ha még nem vagy túlságosan merev, kiegyenesedhetsz. Kitágíthatjuk azonban odáig is a helyzetet, hogy itt vagy ebben a pincében, állandó lakóhelyedtől oktalan távolságban, parancsra kétségtelenül, de nem meghívásra. Valószínű, hogy nekünk nem tetsző foglalatosságokba merültél, amíg a golyó el nem talált. Szögezzük le, hogy nekünk eszünkbe se jutott volna téged lelőni, de az, hogy te lelősz-e bennünket vagy sem, az csak attól a véletlen körülménytől függ, hogy kapsz-e erre parancsot vagy sem. Részedről a dolognak nincs akadálya. Mielőtt visszahúzódnál innen véglegesen, gondold meg, hogy te már lelőtted az ártatlanságodat, mi pedig csak megbocsáthatóan cinikus, de még ártatlan fiúcskák vagyunk, amikor ezt a ládikót a hónunk alá kapjuk.”
Ahogy fölemeltük, beköltözött szívünkbe a csalódás, mert a láda gyászosan könnyű volt: s ha lekapargáljuk erről a tíz szál kolbászról a fehérességet, a maradék nem fog soká tartani a dobkályhán fővő babfőzelékbe belevagdalva. Két hét múlva már a búzára fanyalodtunk, azt daráltuk, főztük órák hosszat, hogy egy kicsit megpuhuljon, körülötte melegedve vártuk, hogy mikor fő meg végre, addig szárított hagymát mártogattunk mustárba, hogy az éhségünket egy kissé megtévesszük.
Dravida úr hintaszékben ült kucsmában, derékig maga köré csavart pokróccal, mindkét keze egy-egy teniszlabdát szorongatott. „Erőkifejtés, nagyon megnyugtató, jót tesz a gondolkodásnak.” Zsinóros télikabát volt rajta, magas szárú kirándulócipőjén kamásni. Vékony, de élesen kirajzolt száját, amelyet ugyancsak vékonyka bajusz futott körül, sértődés és gúny hajlította kesernyésre. Dravida úr Gyula bácsi magas támlájú olvasószékéből vetett néha egy pillantást ránk, zajos kísértetekre.
„Nem kell bekukucskálni! Azért, mert ti győztetek, még nem kell bekukucskálni.” Mellette ült öreg kutyája, jobbra-balra csapdosta a farkát; Dravida úr néha a fejéhez érintette a teniszlabdát. „Behoztam Bella tálkáját, mert kiettétek belőle a főtt krumplit. Sokan vagytok, lármásak vagytok, és eleszitek a kutyám krumpliját. Ne álljatok az ajtóban, vagy ki, vagy be. Mi van? Jó fokhagymás kolbászt ettetek! Jól megy nektek, tinektek mindig jól megy.”
Éhesek voltunk, elettük a kutya elől a főtt krumplit, és fokhagymát loptunk Dravidáék konyhaszekrényéből. Egy gerezdet elmajszolva úgy rémlett, mintha ettünk volna. Odakint gépfegyver ropogott, összenéztünk egymással, majd Dravida úrral, aki most egy kissé felbátorodott: „A játszma még nem ért véget. Ha fordul a kerék, és csapataink visszatérnek, rá fogtok szorulni a pártfogásomra. Lehet, hogy megvédelek benneteket, tőletek is függ. Ha szép csendben vagytok, és nem eszitek el a Bella ételét, akkor szólok egy-két szót az érdeketekben. Pedig igazság szerint a terhemre vagytok. Mindig zárva találom a fürdőszobaajtót. Sokat esztek, hogy ennyit ültök a klozeten, kis sáskák?”
Konrád György 1944-es viszontagságairól szóló részletek az Elutazás és hazatérés Önéletrajzi regényéből a Visszaemlékezések menüben olvasható.