A nagymama idős korában a Paulay Ede utcába költözött Aranka nagynénimhez. Az később csillagos ház lett. 1940-ben a nagymama kórházba került, és ott halt meg. Nem tudom, mennyi idős volt. A csillagos házban a mindennapok unalmasak és értelmetlenek voltak. Egy csomó ember össze volt zárva. Ott csak a fiatal fiúk, az asszonyok és az öregek maradtak. Aki ép férfi volt, azt munkaszolgálatosnak vitték. Amennyi családot be tudtak zsúfolni, annyi lakott ott. Ami vicces, hogy ez egy kétudvaros ház volt. Az első udvarban, ami jobb kinézetű volt, az első emeleten volt egy kupleráj.
Tovább...
A kupleráj minden ablakára papírból kereszt volt kiragasztva, hogy tudják, itt kurvák vannak, nem zsidók. Zárt udvar volt, nem ilyen strichelő kurvák voltak, nem is lehetett este lemenni, még ha a nők le is mentek, de a férfiak semmiképp. Nagyon aranyos francia házaspár vezette. Valami Josephine vagy minek hívták az asszonyt. Volt egy buldog kutyájuk, erre jól emlékszem. Nagyon kedvesek voltak, nagyon liberálisak, jóban voltak a lakókkal, a kurvák is jóban voltak velünk, nem is volt probléma. Az egyik kurva egy Horthy detektívvel lakott. Amikor jött le a légópincébe, jött a detektív is, de sose bántott senkit. Nem érezte ő se olyan nagy dicsőségnek, hogy egy kuplerájban lakik, de ott lakott, ott húzta meg magát. Általában az volt a dolguk, hogy kinyomozzák a zsidókat, az államellenes esküvéseket. Nem emlékszem rá, csak azt tudom, hogy ugyanúgy lejött a pincébe, és sose volt vele semmi probléma, ez egy ilyen pasas volt, nyilván a nő is rendes volt, velünk érzett. A nők végtelenül rendesek voltak. Az emberek a csillagos házban kiveszekedték magukat, vitatkoztak. Jöttek a szellemidézők, jöttek a cigányok csereberélni. A két unokanővérem a cigányokkal csirkére cserélte a nagynénim összes leánykori kelengyéjét, amit már senki nem hordott. Valamikor megcsinálták a vászonbugyit, vászonkombinét, és eltették a szekrénybe. A mi korosztályunk ilyeneket nem hordott, de szerintem a nagynénim se. Az egészet elcseréltük. Mindig finom rántott csirkét ettünk. Szidtak minket a házban, hogy túl sokat adtunk a csirkékért. Az embereken eluralkodott a semmittevés, ezt meguntam, fogtam magam, és kijártam dolgozni. A házbeli Vajda Lacitól, aki fogorvos lett, kaptam a tippet, hogy el lehet járni dolgozni építkezésekre. Volt egy romeltakarítás, amikor az úri kaszinót hordtuk el, az Aréna út és a Gorkij fasor sarkán [akkor: Vilma királynő út, ma: Városligeti fasor]. Imádtam a tetőfedőkkel dolgozni. Kibújtunk a négyemeletes házból, ültem a gerendákon, és adtam fel a cserepeket. Nem kényszerített erre senki, nem félek a magasságtól. Még ma is látom azt a házat a Szondi utcával szemben, ahol fenn ültem a tetőn, és cserepeztem. Nagyon jó társaság volt. Egy zsidó mérnök, a Markovics úr volt a főnök. Nem tudom, milyen építővállalatnak volt a mérnöke, és nem tudom, hogyan kapott a német megszállás alatt ilyen munkákat. Ide-oda küldtek, de többnyire ott voltunk a Gorkij fasor végén, és az úri kaszinó maradékát termeltük el. Nagyon aranyos zsidó lányok voltak a társaim. Rajtunk volt a csillag [lásd: sárga csillag]. Nagyon jól éreztük magunkat, cipekedtünk, vittük a gerendát, téglát raktunk, sokkal jobb volt, mint ülni a csillagos házban, és szellemet idézni, mert nem volt más dolguk, és ilyeneket csináltak.
Apám munkaszolgálatos volt, de még Pesten időnként kiengedték. Egyszer hozott valami libaaprólékot, de a két unokanővérem lusta volt megfőzni, pedig egész nap otthon nem csináltak semmit, bevágták a jégszekrénybe, és megkukacosodott. Akkor voltak már ilyen ócska hűtőszekrények, amibe venni kellett a jeget. Vásárolni csak a kijárási időben lehetett [lásd: kijárási tilalom Budapesten], de őrületes áruhiány volt. Nem volt semmi. Volt a sztójaykolbász, a legócskább kenőmájas, de még annál is borzalmasabb ízű volt [Háborús időkben a népnyelv a rossz minőségű élelmiszereket politikusokról nevezte el, mintegy jelezve felelősségüket a szűkölködésért. Így például a mindenféle vegyes hullott gyümölcsből készült kemény tömblekvárt hitlerszalonnának nevezték. Sztójay Döméhez lásd: sárga csillag; Magyarország német megszállása. – A szerk.]. Az ember azt vette, amit kapott. Nagyon keveset kapott. Zsidó üzlet nem volt, bezárták. El kellett találni, hova menjenek a zsidók vásárolni. Azt már nem tudom, hogy a többiek hol vásároltak, én a munka végeztével útközben vásároltam különböző kereskedésekben. Este ötre kellett otthon lenni, négyig dolgoztunk ezekkel a lányokkal, akik a környéken laktak. Szép nyugodtan jöttünk a Király utcában, senki nem bántott minket, közben megvettük, amit kaptunk, és megettük. Jegyünk nem volt, zsidók jegyet sem kaptak, vettünk, amit lehetett [A közellátási miniszter 1944. május 1-jén kelt 108.500. K. M. számú rendelete szabályozta a zsidók élelmiszer-ellátását. A rendelet meghatározta a zsidóknak járó fejadagokat – például fejenként és hetenként 10 dkg hús, havonként 30 dkg cukor és 30 dkg étolaj járt. A zsidók közellátási szelvényívet nem kaphattak, a már kiosztott íveket 1944. május 3-ig vissza kellett szolgáltatni. A rendelet végrehajtásával kapcsolatos jegyek előállításáról és szétosztásáról a községi elöljáróságnak kellett gondoskodnia. Lásd még: jegyrendszer Magyarországon (1940–1951). – A szerk.].
A csillagos ház a Paulay Ede utca 43-ban volt, ahol az unokanővéremék laktak. Ott nőttek fel, ott volt a lakásuk, de közben meghalt a papa és a mama, maradt a két lány. Az egyik lányt, aki ma is él, elbújtatta a leendője, aki aztán mégsem lett a férje. Én meg ott maradtam a másik unokanővéremmel. Egy szobában voltam egy nagyon aranyos öreg zsidó bácsival, akinek a feleségét a bécsi gettóban ölték meg. Volt még egy Dengler nevű házaspár, akiknek a Margit híd budai hídfőjénél volt hal-vad-baromfi üzletük. Nagyon aranyos, idős emberek voltak. Az unokanővéreméknek jól jött, hogy névleg ott voltunk, mert beraktak volna vadidegeneket, akárhányat. 1944 novemberétől már éjszakáról éjszakára le kellett menni a légópincébe. Már dörögtek az ágyúk, már valahol Vecsésen [azaz Budapesttől 19 kilométerre – A szerk.] voltak az oroszok, amiről mi nem tudtunk, miután rádiójuk nem volt a zsidóknak. Már rég elvették [Zsidók tulajdonában 1944 áprilisától nem lehettek rádiókészülékek. (Ezt megelőzte a telefonok kötelező beszolgáltatása.) Április 7-től korlátozták a zsidók utazását, nem használhattak személyautót, motorkerékpárt, nem utazhattak vasúton, taxin, hajón vagy társasgépkocsin. Lásd még: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.]. Újság sem volt, csak nyilas újság, azt meg venni sem mertük volna, de nem is akartuk. Semmit sem tudtunk. Ez a csillagos ház egy gangos ház volt, úgyhogy olyan nem volt, hogy valaki angol rádiót hallgat [A BBC többnyelvű – és a célterületeken általában betiltott – világszolgálatának (World Service) magyar nyelvű adása a második világháború kitörése után 4 nappal szólalt meg először. – A szerk.]. Házkutatás is volt, néha kétszer egy éjszaka, és egyszer fölszedtem egy angol röpcédulát, és ott volt az éjjeli szekrényemen, de szerencsére nem vették észre. 1944. november kilencedikén éjszaka ránk zárták a csillagos ház kapuját. Azelőtt nem zárták ránk, csak kijárási tilalom volt, de akkor ránk zárták. Hajnalban letereltek minket, és én úgy mentem el, hogy a pizsamára felvettem egy hosszú nadrágot. Úgy is jöttem haza, abban a pizsamában, amit fölkaptam. Olyan szerencsétlenül jártam, hogy apám hozott nekem egy vadonatúj magas szárú fekete cipőt minden eshetőségre, és én azt az új cipőt vettem föl, és véresre törte menet közbe a lábamat. Az asszonyok észrevették, hogy én ott bicegek. Egyiket sem ismertem. Leültettek, letépték rólam a már véres cipőt, és valaki adott egy halinacsizmát, amit spárgával kötöztek rá a lábamra, mert harmincötös lábam van. Azzal mentem, azzal is jöttem haza. Volt egy ilyen süsüsapkám, ez egy hegyes sapka, ami áll alatt megköthető, és télen viselik. Nem viseltem volna, mert még nem volt olyan hideg, de gyorsan fölvettem. Nem adtak arra időt, hogy tisztességesen átöltözzek. Ócska lekvárt, májkrémet dobtam a hátizsákba. Nem találkoztam senki ismerőssel, amit utólag se értek, hiszen az egész utcát, az összes házat leterelték. Én csak baktattam ott egyedül, aztán jöttek a további dolgok, az a bizonyos halálmenet [lásd: halálmenetek Hegyeshalomba].
Comments
A nagymama idős korában a Paulay Ede utcába költözött Aranka nagynénimhez. Az később csillagos ház lett. 1940-ben a nagymama kórházba került, és ott halt meg. Nem tudom, mennyi idős volt. A csillagos házban a mindennapok unalmasak és értelmetlenek voltak. Egy csomó ember össze volt zárva. Ott csak a fiatal fiúk, az asszonyok és az öregek maradtak. Aki ép férfi volt, azt munkaszolgálatosnak vitték. Amennyi családot be tudtak zsúfolni, annyi lakott ott. Ami vicces, hogy ez egy kétudvaros ház volt. Az első udvarban, ami jobb kinézetű volt, az első emeleten volt egy kupleráj.
A kupleráj minden ablakára papírból kereszt volt kiragasztva, hogy tudják, itt kurvák vannak, nem zsidók. Zárt udvar volt, nem ilyen strichelő kurvák voltak, nem is lehetett este lemenni, még ha a nők le is mentek, de a férfiak semmiképp. Nagyon aranyos francia házaspár vezette. Valami Josephine vagy minek hívták az asszonyt. Volt egy buldog kutyájuk, erre jól emlékszem. Nagyon kedvesek voltak, nagyon liberálisak, jóban voltak a lakókkal, a kurvák is jóban voltak velünk, nem is volt probléma. Az egyik kurva egy Horthy detektívvel lakott. Amikor jött le a légópincébe, jött a detektív is, de sose bántott senkit. Nem érezte ő se olyan nagy dicsőségnek, hogy egy kuplerájban lakik, de ott lakott, ott húzta meg magát. Általában az volt a dolguk, hogy kinyomozzák a zsidókat, az államellenes esküvéseket. Nem emlékszem rá, csak azt tudom, hogy ugyanúgy lejött a pincébe, és sose volt vele semmi probléma, ez egy ilyen pasas volt, nyilván a nő is rendes volt, velünk érzett. A nők végtelenül rendesek voltak. Az emberek a csillagos házban kiveszekedték magukat, vitatkoztak. Jöttek a szellemidézők, jöttek a cigányok csereberélni. A két unokanővérem a cigányokkal csirkére cserélte a nagynénim összes leánykori kelengyéjét, amit már senki nem hordott. Valamikor megcsinálták a vászonbugyit, vászonkombinét, és eltették a szekrénybe. A mi korosztályunk ilyeneket nem hordott, de szerintem a nagynénim se. Az egészet elcseréltük. Mindig finom rántott csirkét ettünk. Szidtak minket a házban, hogy túl sokat adtunk a csirkékért. Az embereken eluralkodott a semmittevés, ezt meguntam, fogtam magam, és kijártam dolgozni. A házbeli Vajda Lacitól, aki fogorvos lett, kaptam a tippet, hogy el lehet járni dolgozni építkezésekre. Volt egy romeltakarítás, amikor az úri kaszinót hordtuk el, az Aréna út és a Gorkij fasor sarkán [akkor: Vilma királynő út, ma: Városligeti fasor]. Imádtam a tetőfedőkkel dolgozni. Kibújtunk a négyemeletes házból, ültem a gerendákon, és adtam fel a cserepeket. Nem kényszerített erre senki, nem félek a magasságtól. Még ma is látom azt a házat a Szondi utcával szemben, ahol fenn ültem a tetőn, és cserepeztem. Nagyon jó társaság volt. Egy zsidó mérnök, a Markovics úr volt a főnök. Nem tudom, milyen építővállalatnak volt a mérnöke, és nem tudom, hogyan kapott a német megszállás alatt ilyen munkákat. Ide-oda küldtek, de többnyire ott voltunk a Gorkij fasor végén, és az úri kaszinó maradékát termeltük el. Nagyon aranyos zsidó lányok voltak a társaim. Rajtunk volt a csillag [lásd: sárga csillag]. Nagyon jól éreztük magunkat, cipekedtünk, vittük a gerendát, téglát raktunk, sokkal jobb volt, mint ülni a csillagos házban, és szellemet idézni, mert nem volt más dolguk, és ilyeneket csináltak.
Apám munkaszolgálatos volt, de még Pesten időnként kiengedték. Egyszer hozott valami libaaprólékot, de a két unokanővérem lusta volt megfőzni, pedig egész nap otthon nem csináltak semmit, bevágták a jégszekrénybe, és megkukacosodott. Akkor voltak már ilyen ócska hűtőszekrények, amibe venni kellett a jeget. Vásárolni csak a kijárási időben lehetett [lásd: kijárási tilalom Budapesten], de őrületes áruhiány volt. Nem volt semmi. Volt a sztójaykolbász, a legócskább kenőmájas, de még annál is borzalmasabb ízű volt [Háborús időkben a népnyelv a rossz minőségű élelmiszereket politikusokról nevezte el, mintegy jelezve felelősségüket a szűkölködésért. Így például a mindenféle vegyes hullott gyümölcsből készült kemény tömblekvárt hitlerszalonnának nevezték. Sztójay Döméhez lásd: sárga csillag; Magyarország német megszállása. – A szerk.]. Az ember azt vette, amit kapott. Nagyon keveset kapott. Zsidó üzlet nem volt, bezárták. El kellett találni, hova menjenek a zsidók vásárolni. Azt már nem tudom, hogy a többiek hol vásároltak, én a munka végeztével útközben vásároltam különböző kereskedésekben. Este ötre kellett otthon lenni, négyig dolgoztunk ezekkel a lányokkal, akik a környéken laktak. Szép nyugodtan jöttünk a Király utcában, senki nem bántott minket, közben megvettük, amit kaptunk, és megettük. Jegyünk nem volt, zsidók jegyet sem kaptak, vettünk, amit lehetett [A közellátási miniszter 1944. május 1-jén kelt 108.500. K. M. számú rendelete szabályozta a zsidók élelmiszer-ellátását. A rendelet meghatározta a zsidóknak járó fejadagokat – például fejenként és hetenként 10 dkg hús, havonként 30 dkg cukor és 30 dkg étolaj járt. A zsidók közellátási szelvényívet nem kaphattak, a már kiosztott íveket 1944. május 3-ig vissza kellett szolgáltatni. A rendelet végrehajtásával kapcsolatos jegyek előállításáról és szétosztásáról a községi elöljáróságnak kellett gondoskodnia. Lásd még: jegyrendszer Magyarországon (1940–1951). – A szerk.].
A csillagos ház a Paulay Ede utca 43-ban volt, ahol az unokanővéremék laktak. Ott nőttek fel, ott volt a lakásuk, de közben meghalt a papa és a mama, maradt a két lány. Az egyik lányt, aki ma is él, elbújtatta a leendője, aki aztán mégsem lett a férje. Én meg ott maradtam a másik unokanővéremmel. Egy szobában voltam egy nagyon aranyos öreg zsidó bácsival, akinek a feleségét a bécsi gettóban ölték meg. Volt még egy Dengler nevű házaspár, akiknek a Margit híd budai hídfőjénél volt hal-vad-baromfi üzletük. Nagyon aranyos, idős emberek voltak. Az unokanővéreméknek jól jött, hogy névleg ott voltunk, mert beraktak volna vadidegeneket, akárhányat. 1944 novemberétől már éjszakáról éjszakára le kellett menni a légópincébe. Már dörögtek az ágyúk, már valahol Vecsésen [azaz Budapesttől 19 kilométerre – A szerk.] voltak az oroszok, amiről mi nem tudtunk, miután rádiójuk nem volt a zsidóknak. Már rég elvették [Zsidók tulajdonában 1944 áprilisától nem lehettek rádiókészülékek. (Ezt megelőzte a telefonok kötelező beszolgáltatása.) Április 7-től korlátozták a zsidók utazását, nem használhattak személyautót, motorkerékpárt, nem utazhattak vasúton, taxin, hajón vagy társasgépkocsin. Lásd még: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.]. Újság sem volt, csak nyilas újság, azt meg venni sem mertük volna, de nem is akartuk. Semmit sem tudtunk. Ez a csillagos ház egy gangos ház volt, úgyhogy olyan nem volt, hogy valaki angol rádiót hallgat [A BBC többnyelvű – és a célterületeken általában betiltott – világszolgálatának (World Service) magyar nyelvű adása a második világháború kitörése után 4 nappal szólalt meg először. – A szerk.]. Házkutatás is volt, néha kétszer egy éjszaka, és egyszer fölszedtem egy angol röpcédulát, és ott volt az éjjeli szekrényemen, de szerencsére nem vették észre. 1944. november kilencedikén éjszaka ránk zárták a csillagos ház kapuját. Azelőtt nem zárták ránk, csak kijárási tilalom volt, de akkor ránk zárták. Hajnalban letereltek minket, és én úgy mentem el, hogy a pizsamára felvettem egy hosszú nadrágot. Úgy is jöttem haza, abban a pizsamában, amit fölkaptam. Olyan szerencsétlenül jártam, hogy apám hozott nekem egy vadonatúj magas szárú fekete cipőt minden eshetőségre, és én azt az új cipőt vettem föl, és véresre törte menet közbe a lábamat. Az asszonyok észrevették, hogy én ott bicegek. Egyiket sem ismertem. Leültettek, letépték rólam a már véres cipőt, és valaki adott egy halinacsizmát, amit spárgával kötöztek rá a lábamra, mert harmincötös lábam van. Azzal mentem, azzal is jöttem haza. Volt egy ilyen süsüsapkám, ez egy hegyes sapka, ami áll alatt megköthető, és télen viselik. Nem viseltem volna, mert még nem volt olyan hideg, de gyorsan fölvettem. Nem adtak arra időt, hogy tisztességesen átöltözzek. Ócska lekvárt, májkrémet dobtam a hátizsákba. Nem találkoztam senki ismerőssel, amit utólag se értek, hiszen az egész utcát, az összes házat leterelték. Én csak baktattam ott egyedül, aztán jöttek a további dolgok, az a bizonyos halálmenet [lásd: halálmenetek Hegyeshalomba].
A Centropa archívumából