1944-ben Kazár utca 10 volt. Mi a harmadik emeleten laktunk, kis balkonnal. Nem volt szabad kimenni a balkonra, de én akartam látni mi történik az utcán és mikor jönnek hozzánk, elvinni minket nem tudom hová. A balkon korlátjára raktak egy szőnyeget, de alul a rojtok között ki tudtam kukucskálni, ami egyébként tilos volt.
Tovább...
A házban csak zsidók laktak, kivéve a házmestert. Egy éjjel, mikor hallottuk, hogy szedik össze az embereket az utcából, elhatároztuk, hogy mi nem követjük őket birkaként. Elbújtunk a kapu mögé, felfegyvereztük magunkat mindenféle szerszámmal. Nekem egy kalapácsom volt. Elhatároztuk, hogy védekezni fogunk, lesz ami lesz. Egész éjjel ott álltunk a kapu mögött, némán, várva hogy jönnek, de nem jöttek. Akkor nem jöttek. Jöttek rá pár napra, hajnalban, be a lakásba, és Édesanyámat a testvérével elvitték – később megtudtam, hogy gyalogosan vitték őket Németország felé. Mikor bejöttek a nyilasok, én anyukámmal aludtam épp. Ő rám dobta a dunyhát és annyit mondott, legyél csöndben és ne mozogj! Igy tettem és nem vettek észre, 14 éves voltam akkor.
De rá 2-3 hétre ismét megjelentek és elvittek a Gettóba. Onnan, látva a lehetetlen “életet”, megszöktem. A Nagy Templom tetejéről átmásztam a Gettó falán, a szembenlévő épület tetejére, és ott lemásztam. Ez az épület már a Gettón kívül volt. Nem tudtam mit csinálni, visszamentem a házunkba (Kazár utca 10.) Az egyedüli lakó a házmester volt. Bekopogtam, ők nagyon meg voltak lepve, de ajtót nyitottak és enni adtak és elhatározták, hogy egy éjszakát náluk aludhatok, “de holnap el kell menned”. Láttam a házmester lakásában a harmonikámat, a hegedűmet, Nagymamám varrógépét, együtt a rengeteg, a többi lakásból összeszedett tárggyal. De nem érdekelt. Kaptam enni valamit és ez volt a legfontosabb.
Még a házról annyit, hogy a felszabadulás után elmentem megnézni, de semmi nem volt a lakásunkban már, bemenni sem volt egyszerű, mert a lépcsőház le volt bombázva a második és a harmadik emelet között. Találtam ott egy létrát, azon másztam föl a lakásba. A lakás teljesen ki volt fosztva. Az ottmaradt családi képeink le voltak szórva a padlóra – most már sajnálom, hogy nem szedtem össze, mert nem maradt semmim a gyerekkoromból. De találtam egy egész kenyeret! Milyen jó volt. Igaz, hogy olyan kemény volt, hogy nem lehetett beleharapni nedvesítés nélkül, de remek dolog volt.
40 évvel később, 1989-ben, elvittem a feleségemet megmutatni neki a házat és a lakást. Egy idős hölgy lakott a lakásban, és miután elmondtam, hogy ez volt a gyerekkori otthonom, beengedett. Emlékszem, hogy az a rozsdás zománc mosogató, ami a konyhánkban volt, még akkor is ott állt! A lépcsőházat már természetesen renoválták, de pl a falfestés semmit nem változott. Nehéz volt dicsekednem az épülettel.
Édesanyámat Dachauba vitték, de szerencsésen túlélte a haláltábort és haza tudott jönni. A családunk visszament a csillagos házba, hisz ott volt a lakásunk. Édesapán is hazakerült Ukrajnából, pedig már megkaptuk a dögcéduláját, mint elhunyt személyét. És egy este, kb fél évvel a felszabadulás után, kopogtak az ajtónkon és Apukám lépett be a Kazár ucai lakásunkba. Alig ismertünk rá, olyan sovány volt, de feleljthetetlen öröm volt.
Comments
1944-ben Kazár utca 10 volt. Mi a harmadik emeleten laktunk, kis balkonnal. Nem volt szabad kimenni a balkonra, de én akartam látni mi történik az utcán és mikor jönnek hozzánk, elvinni minket nem tudom hová. A balkon korlátjára raktak egy szőnyeget, de alul a rojtok között ki tudtam kukucskálni, ami egyébként tilos volt.
A házban csak zsidók laktak, kivéve a házmestert. Egy éjjel, mikor hallottuk, hogy szedik össze az embereket az utcából, elhatároztuk, hogy mi nem követjük őket birkaként. Elbújtunk a kapu mögé, felfegyvereztük magunkat mindenféle szerszámmal. Nekem egy kalapácsom volt. Elhatároztuk, hogy védekezni fogunk, lesz ami lesz. Egész éjjel ott álltunk a kapu mögött, némán, várva hogy jönnek, de nem jöttek. Akkor nem jöttek. Jöttek rá pár napra, hajnalban, be a lakásba, és Édesanyámat a testvérével elvitték – később megtudtam, hogy gyalogosan vitték őket Németország felé. Mikor bejöttek a nyilasok, én anyukámmal aludtam épp. Ő rám dobta a dunyhát és annyit mondott, legyél csöndben és ne mozogj! Igy tettem és nem vettek észre, 14 éves voltam akkor.
De rá 2-3 hétre ismét megjelentek és elvittek a Gettóba. Onnan, látva a lehetetlen “életet”, megszöktem. A Nagy Templom tetejéről átmásztam a Gettó falán, a szembenlévő épület tetejére, és ott lemásztam. Ez az épület már a Gettón kívül volt. Nem tudtam mit csinálni, visszamentem a házunkba (Kazár utca 10.) Az egyedüli lakó a házmester volt. Bekopogtam, ők nagyon meg voltak lepve, de ajtót nyitottak és enni adtak és elhatározták, hogy egy éjszakát náluk aludhatok, “de holnap el kell menned”. Láttam a házmester lakásában a harmonikámat, a hegedűmet, Nagymamám varrógépét, együtt a rengeteg, a többi lakásból összeszedett tárggyal. De nem érdekelt. Kaptam enni valamit és ez volt a legfontosabb.
Még a házról annyit, hogy a felszabadulás után elmentem megnézni, de semmi nem volt a lakásunkban már, bemenni sem volt egyszerű, mert a lépcsőház le volt bombázva a második és a harmadik emelet között. Találtam ott egy létrát, azon másztam föl a lakásba. A lakás teljesen ki volt fosztva. Az ottmaradt családi képeink le voltak szórva a padlóra – most már sajnálom, hogy nem szedtem össze, mert nem maradt semmim a gyerekkoromból. De találtam egy egész kenyeret! Milyen jó volt. Igaz, hogy olyan kemény volt, hogy nem lehetett beleharapni nedvesítés nélkül, de remek dolog volt.
40 évvel később, 1989-ben, elvittem a feleségemet megmutatni neki a házat és a lakást. Egy idős hölgy lakott a lakásban, és miután elmondtam, hogy ez volt a gyerekkori otthonom, beengedett. Emlékszem, hogy az a rozsdás zománc mosogató, ami a konyhánkban volt, még akkor is ott állt! A lépcsőházat már természetesen renoválták, de pl a falfestés semmit nem változott. Nehéz volt dicsekednem az épülettel.
Édesanyámat Dachauba vitték, de szerencsésen túlélte a haláltábort és haza tudott jönni. A családunk visszament a csillagos házba, hisz ott volt a lakásunk. Édesapán is hazakerült Ukrajnából, pedig már megkaptuk a dögcéduláját, mint elhunyt személyét. És egy este, kb fél évvel a felszabadulás után, kopogtak az ajtónkon és Apukám lépett be a Kazár ucai lakásunkba. Alig ismertünk rá, olyan sovány volt, de feleljthetetlen öröm volt.