1944 tavaszán éppen elmúltam hét éves. Határozottan vissza tudok emlékezni március 19-e napjára. Például arra, hogy a dátumot nem a történelem könyvből tudom, hanem azóta folyamatosan emlékszem rá. Szüleim valamit próbáltak elmagyarázni abból, ami azon a napon történt. Nem igazán értettem, de a nap hangulatából, a felnőttek viselkedéséből éreztem, hogy nagy baj van.
Tovább...
Ezután hirtelen vége lett az iskolának. A „réten”, a még csak hiányosan beépített budai utca nagy, fűves területén, megszűnt az addigi közös játék. Óvodáskorú gyerekek mondogatták egymásnak, hogy kinek kivel szabad játszania és kivel nem.
Nem emlékszem pontosan, mikor kellett elhagyni budai lakásunkat (XII. kerület Nárcisz utca 9.). Talán április végén költöztettek be a Damjanich utca 33-ba, a csillagos házba. Öten voltunk: rajtam kívül apám, anyám, féléves húgom, Rákoszentmihályról kibombázott és a bombázás következtében megözvegyült nagyanyám. Szoba-konyhás lakásunk ablakai a körfolyósóra nyiltak. Egyedül aludtam a nagy konyhában, a többiek mind a szobában. Szinte már el is felejtettem március 19-e szorongását és néhány Nárcisz utcai gyerek ellenséges viselkedését.
Itt rengeteg új barátot találtam a körfolyóson. Nem kellett tőlük félni, mert nem csúfoltak, nem kellett védekeznem, bűntudatot, vagy szégyenkezést éreznem velük szemben és a nagyobbak ugyanúgy sárga csillagot viseltek, mint én. Mindnyájunknak fatalpú szandálja volt és ezekben fülsiketítően csattogtunk szaladgálás közben a folyósó kövén.
A korrábbi budai rétet felváltotta a Városliget. Ide mentünk le naponta levegőzni anyámmal és még babakocsis húgommal. Volt itt hinta, homokozó, meg csősz is, aki a rendre vigyázott. Olyannyira, hogy például egyszer figyelmeztette anyámat, vetesse velem vissza a nagy melegben levetett kardigánomat, mert arra van varrva a sárga csillag. Természetesen ez meg is történt és többé nem fordult elő.
Nem tudom, anyám mire gondolt eközben. Én – jól emlékszem – arra, hogy már megint valami rosszat csináltam, hogy valamiért szégyenkeznem kell és nem kétséges, hogy a csősz utasítását végre kell hajtani.
Egy estén, anyám leült konyhai ágyam szélére. Azt mondta: holnap elválunk. Apa és nagyanya máshova mennek. Keservesen sírni kezdtem. Azt zokogtam, soha többé nem fogom őket látni. Így is lett!
Nagyanyám, nővére Dohány utcai lakásába ment. Ez is csillagos ház volt. Üresen találta a lakást, mert – mint utólag kiderült - nővérét és családját az óbudai téglagyárba vitték. Nagybátyámnak úgy szétverték a talpát, hogy többé nem tudott rendesen ráállni, de élve megúszták. Hazatérve, nagyanyámat egyedül, holtan találták a lakásban. Beteg volt? Éhen halt? A részleteket sohasem tudtuk meg.
Apám, mint egykori szoc. demszakszervezeti főtitkár (Szállítómunkások Szakszerevezete) ismert volt a közlekedési dolgozók körében. Ezért is tartotta szükségesnek, hogy külön váljon tőlünk.
Éjszakáról-éjszakára, más-más ismerősénél aludt, napközben meghúzódott valahol a városban.
Egyik este, barátja házának légóparancsnoka, légitámadás idején, erőnek erejével őt is leparancsolta az óvóhelyre. Ott ismerte fel őt egy postás.
Azt mondta: ez az ember zsidó. Ne egedjék el, míg nem hozom az őrjáratot!
És hozta!
Nem tudhatjuk, hogy nagy pesti bérház óvóhelyén ki mit gondolt. Azt viszont senki sem mondta neki, hogy fusson, ahogy a lába bírja.
Nem biztos, hogy mindenki egyetéretett az eseményekkel, de senki sem tudhatta, milyen következményei lennének, ha futni hagynák.
A postásnak – kósza hírek szerint - egy eltévedt golyó okozta halálát a háború utolsó napjaiban.
Az viszont bizonyos, hogy apámat utojára Budapesten egy vasutas dolozó testvére, Németh Erzsébet ápolónő látta. Naponta kijárt a pályaudvarra és próbált a már vagonokban lévőkkel kapcsolatot teremteni. Ő juttatta el hozzánk apám valószínűleg előre megírt búcsúlevelét. Ennek legfőbb modanivalója az volt: ha életben maradtok, akár Hitler győz, akár Sztálin, ezt az országot el kell hagyni!
Auschwitzban még látta néhány megmenekült, hazatérő ismerős. Azután nyoma veszett.
Epilógus:
Mintegy öt évizeddel később, a kilencvenes évek közepe táján, egy hangversenyen megszólított egy asszony. (Mint később kiderült, egy jónevű budai gimnázium matematika tanára.)
Kérdezte: én vagyok-e én.
Mondtam: igen!
Azt javasolta, menjek ki vele Csepelre, 90 éves édesapja lakására, mert ő szeretne valamit átadni nekem, amit 50 éve őriz.
Kimentünk! Az akkor még jó szellemi-fizikai állpotban lévő egykori szocdem vasutas elmesélte, hogy apám egyik utolsó budapesti éjszakáját nála tötötte és neki adta át két utolsó dokumentumát, hogyha elkapják, semmit ne találjanak nála.
Tőle vettem át apám katonakönyvét és féléves húgommal közös fényképemet igazolványkép formátumban. Nagyítva, bekeretezve, anyám hagytékából, húgom lakásának falán látható.
Comments
1944 tavaszán éppen elmúltam hét éves. Határozottan vissza tudok emlékezni március 19-e napjára. Például arra, hogy a dátumot nem a történelem könyvből tudom, hanem azóta folyamatosan emlékszem rá. Szüleim valamit próbáltak elmagyarázni abból, ami azon a napon történt. Nem igazán értettem, de a nap hangulatából, a felnőttek viselkedéséből éreztem, hogy nagy baj van.
Ezután hirtelen vége lett az iskolának. A „réten”, a még csak hiányosan beépített budai utca nagy, fűves területén, megszűnt az addigi közös játék. Óvodáskorú gyerekek mondogatták egymásnak, hogy kinek kivel szabad játszania és kivel nem.
Nem emlékszem pontosan, mikor kellett elhagyni budai lakásunkat (XII. kerület Nárcisz utca 9.). Talán április végén költöztettek be a Damjanich utca 33-ba, a csillagos házba. Öten voltunk: rajtam kívül apám, anyám, féléves húgom, Rákoszentmihályról kibombázott és a bombázás következtében megözvegyült nagyanyám. Szoba-konyhás lakásunk ablakai a körfolyósóra nyiltak. Egyedül aludtam a nagy konyhában, a többiek mind a szobában. Szinte már el is felejtettem március 19-e szorongását és néhány Nárcisz utcai gyerek ellenséges viselkedését.
Itt rengeteg új barátot találtam a körfolyóson. Nem kellett tőlük félni, mert nem csúfoltak, nem kellett védekeznem, bűntudatot, vagy szégyenkezést éreznem velük szemben és a nagyobbak ugyanúgy sárga csillagot viseltek, mint én. Mindnyájunknak fatalpú szandálja volt és ezekben fülsiketítően csattogtunk szaladgálás közben a folyósó kövén.
A korrábbi budai rétet felváltotta a Városliget. Ide mentünk le naponta levegőzni anyámmal és még babakocsis húgommal. Volt itt hinta, homokozó, meg csősz is, aki a rendre vigyázott. Olyannyira, hogy például egyszer figyelmeztette anyámat, vetesse velem vissza a nagy melegben levetett kardigánomat, mert arra van varrva a sárga csillag. Természetesen ez meg is történt és többé nem fordult elő.
Nem tudom, anyám mire gondolt eközben. Én – jól emlékszem – arra, hogy már megint valami rosszat csináltam, hogy valamiért szégyenkeznem kell és nem kétséges, hogy a csősz utasítását végre kell hajtani.
Egy estén, anyám leült konyhai ágyam szélére. Azt mondta: holnap elválunk. Apa és nagyanya máshova mennek. Keservesen sírni kezdtem. Azt zokogtam, soha többé nem fogom őket látni. Így is lett!
Nagyanyám, nővére Dohány utcai lakásába ment. Ez is csillagos ház volt. Üresen találta a lakást, mert – mint utólag kiderült - nővérét és családját az óbudai téglagyárba vitték. Nagybátyámnak úgy szétverték a talpát, hogy többé nem tudott rendesen ráállni, de élve megúszták. Hazatérve, nagyanyámat egyedül, holtan találták a lakásban. Beteg volt? Éhen halt? A részleteket sohasem tudtuk meg.
Apám, mint egykori szoc. demszakszervezeti főtitkár (Szállítómunkások Szakszerevezete) ismert volt a közlekedési dolgozók körében. Ezért is tartotta szükségesnek, hogy külön váljon tőlünk.
Éjszakáról-éjszakára, más-más ismerősénél aludt, napközben meghúzódott valahol a városban.
Egyik este, barátja házának légóparancsnoka, légitámadás idején, erőnek erejével őt is leparancsolta az óvóhelyre. Ott ismerte fel őt egy postás.
Azt mondta: ez az ember zsidó. Ne egedjék el, míg nem hozom az őrjáratot!
És hozta!
Nem tudhatjuk, hogy nagy pesti bérház óvóhelyén ki mit gondolt. Azt viszont senki sem mondta neki, hogy fusson, ahogy a lába bírja.
Nem biztos, hogy mindenki egyetéretett az eseményekkel, de senki sem tudhatta, milyen következményei lennének, ha futni hagynák.
A postásnak – kósza hírek szerint - egy eltévedt golyó okozta halálát a háború utolsó napjaiban.
Az viszont bizonyos, hogy apámat utojára Budapesten egy vasutas dolozó testvére, Németh Erzsébet ápolónő látta. Naponta kijárt a pályaudvarra és próbált a már vagonokban lévőkkel kapcsolatot teremteni. Ő juttatta el hozzánk apám valószínűleg előre megírt búcsúlevelét. Ennek legfőbb modanivalója az volt: ha életben maradtok, akár Hitler győz, akár Sztálin, ezt az országot el kell hagyni!
Auschwitzban még látta néhány megmenekült, hazatérő ismerős. Azután nyoma veszett.
Epilógus:
Mintegy öt évizeddel később, a kilencvenes évek közepe táján, egy hangversenyen megszólított egy asszony. (Mint később kiderült, egy jónevű budai gimnázium matematika tanára.)
Kérdezte: én vagyok-e én.
Mondtam: igen!
Azt javasolta, menjek ki vele Csepelre, 90 éves édesapja lakására, mert ő szeretne valamit átadni nekem, amit 50 éve őriz.
Kimentünk! Az akkor még jó szellemi-fizikai állpotban lévő egykori szocdem vasutas elmesélte, hogy apám egyik utolsó budapesti éjszakáját nála tötötte és neki adta át két utolsó dokumentumát, hogyha elkapják, semmit ne találjanak nála.
Tőle vettem át apám katonakönyvét és féléves húgommal közös fényképemet igazolványkép formátumban. Nagyítva, bekeretezve, anyám hagytékából, húgom lakásának falán látható.