Anyám viselkedett a legjobban, ahogy mai szemmel mondom, hogy 1944-ben viselkedni kellett. Nem úgy, ahogy a Zsidó Tanács mondta. Mert a Zsidó Tanács folyton azt mondta, hogy mindent be kell tartani, akkor nem lesz semmi baj. Jó gyereknek kell lenni. Anyám meg azt mondta, hogy nem. Mi katonatiszti és keresztény család vagyunk, keresztény papírunk van, mi nem is vagyunk zsidók. Nem szabad felvenni a sárga csillagot. De a Wesselényi utca 75. zsidó ház [lásd: csillagos házak] lett, és ott maradt a nagymama, Fóti László, a felesége és a két gyerek [az interjúalany nagynénjéről és családjáról van szó].
Tovább...
A nagyobbik gyereket, aki csak egy évvel volt nálam fiatalabb, de már tizennyolc éves lett, azt behívták. Volt egy plakát, hogy tizennyolctól hatvanig mindenkinek be kell menni. Jászberénybe kellett bevonulnia, és Borba [lásd: bori rézbányák] vitték [Valószínűleg még korábban vonult be az idősebbik unokatestvére: Jászberényből 1943 nyarán irányították Borba a 801. számú, a „Jehova Isten Tanúi” szektából alakított különleges munkaszolgálatos század tagjait (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/, I. kötet, 271. oldal), ezek szerint azonban nem csak őket, hanem az itt állomásozó zsidó munkaszolgálatosokat vagy egy részüket is. – A szerk.]. A másik fiú az kicsi volt, az ott maradt. Rettentően odavolt a család, főleg a nagymama. Ezt a nagyfiút, a Tomit a nagymama nevelte, mert a Koh-i-noor cipőpasztagyárban minden családtag dolgozott, nem volt idő. Amikor még félni kellett a deportálástól, a Lakatos-kormány előtt, a nagymama, Fóti László, Bözsi nagynéném és a kisebbik gyerek odajött hozzánk az Aréna út 15-be, mert anyám azt mondta, hogy az egy biztos hely. Akkor a nagymamának még semmi baja nem volt. Itt tudta meg, hogy a kedvenc unokáját deportálták [A németek 1944. szeptember közepén döntöttek Bor és környéke kiürítéséről. Az evakuált zsidók két csoportban (szeptember 17-én és 19-én) indult el Borból. Embertelen körülmények között hajtották őket Szentkirályszabadjára, sokan elpusztultak a gyalgút során, sok száz embert pedig legyilkoltak. Az életben maradottakat végül Németországba, a flossenburgi, a sachsenhauseni, az oranienburgi, ill. a buchenwaldi koncentrációs táborba deportálták. – A szerk.], és akkor teljesen összeomlott, és megbetegedett. A végén jött ki orvos, és mondták, hogy rákos. Hát lehet, hogy megvolt már a méhrákja, de ezek az események kihozták.
Az esküvő után odaköltöztem az apósom, Pór Jenő lakásába. A saját házában lakott a Vörösmarty utca 13-ban. Amikor ez csillagos ház lett, és tele volt zsidókkal, akkor az apósommal átmentünk az Aréna út 15-be az anyámhoz, és a főhadnagy úréknál bújtunk. Anyámnál két hétig voltunk. Ez alatt az idő alatt elvitték a zsidókat a Vörösmarty utcából, és üres maradt a zsidóház. Akkor visszaköltöztünk a Vörösmarty utca 13-ba. Úgyhogy amikor az ostrom volt, az egész földszintet mi laktuk, mi voltunk a háziúrék, és már nem volt ott egy zsidó sem, csak beköltözött keresztények. A többi zsidót elvitték vagy a gettóba, vagy a Dunába, vagy a KISOK-pályára, kit hova. A régi zsidó lakásokat úgy, ahogy voltak, bútorostul a kibombázott keresztényeknek adták. A felszabadulás a Vörösmarty utcában ért. Az apósomnak nagyon sokat köszönhetek. Kapott Ravasz püspöktől egy papírt, hogy ő a Jó Pásztor Bizottságnak a diakónusa. A nyilasok elfogadták ezt a papírt Ravasz László aláírásával. A Ravasz-féle írás szerint ő, a gyereke meg a menye, Pór Endre és Pór Endréné is mentességet élveznek [Az említett dokumentum csak Pór Jenő gyermekére, Endrére terjeszti a diakónusi mentességet. Lásd a huepo014.jpg katalógusszámú fényképet. – A szerk.].
Comments
Anyám viselkedett a legjobban, ahogy mai szemmel mondom, hogy 1944-ben viselkedni kellett. Nem úgy, ahogy a Zsidó Tanács mondta. Mert a Zsidó Tanács folyton azt mondta, hogy mindent be kell tartani, akkor nem lesz semmi baj. Jó gyereknek kell lenni. Anyám meg azt mondta, hogy nem. Mi katonatiszti és keresztény család vagyunk, keresztény papírunk van, mi nem is vagyunk zsidók. Nem szabad felvenni a sárga csillagot. De a Wesselényi utca 75. zsidó ház [lásd: csillagos házak] lett, és ott maradt a nagymama, Fóti László, a felesége és a két gyerek [az interjúalany nagynénjéről és családjáról van szó].
A nagyobbik gyereket, aki csak egy évvel volt nálam fiatalabb, de már tizennyolc éves lett, azt behívták. Volt egy plakát, hogy tizennyolctól hatvanig mindenkinek be kell menni. Jászberénybe kellett bevonulnia, és Borba [lásd: bori rézbányák] vitték [Valószínűleg még korábban vonult be az idősebbik unokatestvére: Jászberényből 1943 nyarán irányították Borba a 801. számú, a „Jehova Isten Tanúi” szektából alakított különleges munkaszolgálatos század tagjait (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/, I. kötet, 271. oldal), ezek szerint azonban nem csak őket, hanem az itt állomásozó zsidó munkaszolgálatosokat vagy egy részüket is. – A szerk.]. A másik fiú az kicsi volt, az ott maradt. Rettentően odavolt a család, főleg a nagymama. Ezt a nagyfiút, a Tomit a nagymama nevelte, mert a Koh-i-noor cipőpasztagyárban minden családtag dolgozott, nem volt idő. Amikor még félni kellett a deportálástól, a Lakatos-kormány előtt, a nagymama, Fóti László, Bözsi nagynéném és a kisebbik gyerek odajött hozzánk az Aréna út 15-be, mert anyám azt mondta, hogy az egy biztos hely. Akkor a nagymamának még semmi baja nem volt. Itt tudta meg, hogy a kedvenc unokáját deportálták [A németek 1944. szeptember közepén döntöttek Bor és környéke kiürítéséről. Az evakuált zsidók két csoportban (szeptember 17-én és 19-én) indult el Borból. Embertelen körülmények között hajtották őket Szentkirályszabadjára, sokan elpusztultak a gyalgút során, sok száz embert pedig legyilkoltak. Az életben maradottakat végül Németországba, a flossenburgi, a sachsenhauseni, az oranienburgi, ill. a buchenwaldi koncentrációs táborba deportálták. – A szerk.], és akkor teljesen összeomlott, és megbetegedett. A végén jött ki orvos, és mondták, hogy rákos. Hát lehet, hogy megvolt már a méhrákja, de ezek az események kihozták.
Az esküvő után odaköltöztem az apósom, Pór Jenő lakásába. A saját házában lakott a Vörösmarty utca 13-ban. Amikor ez csillagos ház lett, és tele volt zsidókkal, akkor az apósommal átmentünk az Aréna út 15-be az anyámhoz, és a főhadnagy úréknál bújtunk. Anyámnál két hétig voltunk. Ez alatt az idő alatt elvitték a zsidókat a Vörösmarty utcából, és üres maradt a zsidóház. Akkor visszaköltöztünk a Vörösmarty utca 13-ba. Úgyhogy amikor az ostrom volt, az egész földszintet mi laktuk, mi voltunk a háziúrék, és már nem volt ott egy zsidó sem, csak beköltözött keresztények. A többi zsidót elvitték vagy a gettóba, vagy a Dunába, vagy a KISOK-pályára, kit hova. A régi zsidó lakásokat úgy, ahogy voltak, bútorostul a kibombázott keresztényeknek adták. A felszabadulás a Vörösmarty utcában ért. Az apósomnak nagyon sokat köszönhetek. Kapott Ravasz püspöktől egy papírt, hogy ő a Jó Pásztor Bizottságnak a diakónusa. A nyilasok elfogadták ezt a papírt Ravasz László aláírásával. A Ravasz-féle írás szerint ő, a gyereke meg a menye, Pór Endre és Pór Endréné is mentességet élveznek [Az említett dokumentum csak Pór Jenő gyermekére, Endrére terjeszti a diakónusi mentességet. Lásd a huepo014.jpg katalógusszámú fényképet. – A szerk.].
A Centropa archívumából