1944. szeptember harmadikán születtem, Budapesten, egy csillagos házban. Édesanyám, akinek már terhesen kellett ágyhoz kötött, éppen beteg nagyanyámmal együtt beköltöznie a kijelölt csillagos házba (Népszínház utca 25. félemelet 1.), egy szükségkórházban berendezett pincében adott nekem életet (a Wesselényi u. 44. sz. alatt). Budapesti férfirokonainkat, Édesapámmal együtt már akkor rég elvitték munkaszolgálatra, utána különböző koncentrációs táborokba. Vidéki rokonaink nagy része, mintegy 80-100-an a magyar csendőrség hathatós segítségével transzportokkal zömmel Auschwitzba, és ott rögtön a gázba került. Anyám, mint egyedüli családfenntartó gondoskodott nagyanyámról és rólam, rólam egy dunyhával kibélelt ruháskosárban, nagymamámról egy ágyban.
Tovább...
A ruháskosár, bár eredeti és megváltozott funkcióját egyaránt elvesztette, még nagyon sokáig, a 70-es évekig megvolt mementónak. Édesanyám a mellékelt, nem túl erős lábakon álló igazolással, inkább csak gépelt papírral a zsebében (a papíron szereplő cím egyben születésem helyszíne is) nap mint nap élelmiszer beszerző körutat tett, mely egyáltalán nem volt veszélytelen. Visszaemlékezése szerint úgy tervezte, hogy ha megállítják, felmutatja, hogy éppen útban van oda vagy vissza. Szinte csoda, hogy sikerrel járt. Annak, hogy valóban sikerrel járt, bizonyítéka az, hogy mindhárman túléltük. Édesapám pedig első születésnapom után pár hónappal, 39 kilósan, flekktífusz után csatlakozott hozzánk Mauthausen és Gunskirchen érintésével. A családi legendárium szerint nagyon megijedtem a lesoványodott, szakállas, ijesztő idegen láttán, és keservesen sírni kezdtem .... ezt azóta megbántam.
Mikor hosszú idő után, 1984-ben először sikerült kiutaznom Izraelbe, akárki megtudta, hogy mikor és hol születtem, látva, hogy élek, csodálkozva csapta össze a kezét.....
Comments
1944. szeptember harmadikán születtem, Budapesten, egy csillagos házban. Édesanyám, akinek már terhesen kellett ágyhoz kötött, éppen beteg nagyanyámmal együtt beköltöznie a kijelölt csillagos házba (Népszínház utca 25. félemelet 1.), egy szükségkórházban berendezett pincében adott nekem életet (a Wesselényi u. 44. sz. alatt). Budapesti férfirokonainkat, Édesapámmal együtt már akkor rég elvitték munkaszolgálatra, utána különböző koncentrációs táborokba. Vidéki rokonaink nagy része, mintegy 80-100-an a magyar csendőrség hathatós segítségével transzportokkal zömmel Auschwitzba, és ott rögtön a gázba került. Anyám, mint egyedüli családfenntartó gondoskodott nagyanyámról és rólam, rólam egy dunyhával kibélelt ruháskosárban, nagymamámról egy ágyban.
A ruháskosár, bár eredeti és megváltozott funkcióját egyaránt elvesztette, még nagyon sokáig, a 70-es évekig megvolt mementónak. Édesanyám a mellékelt, nem túl erős lábakon álló igazolással, inkább csak gépelt papírral a zsebében (a papíron szereplő cím egyben születésem helyszíne is) nap mint nap élelmiszer beszerző körutat tett, mely egyáltalán nem volt veszélytelen. Visszaemlékezése szerint úgy tervezte, hogy ha megállítják, felmutatja, hogy éppen útban van oda vagy vissza. Szinte csoda, hogy sikerrel járt. Annak, hogy valóban sikerrel járt, bizonyítéka az, hogy mindhárman túléltük. Édesapám pedig első születésnapom után pár hónappal, 39 kilósan, flekktífusz után csatlakozott hozzánk Mauthausen és Gunskirchen érintésével. A családi legendárium szerint nagyon megijedtem a lesoványodott, szakállas, ijesztő idegen láttán, és keservesen sírni kezdtem .... ezt azóta megbántam.
Mikor hosszú idő után, 1984-ben először sikerült kiutaznom Izraelbe, akárki megtudta, hogy mikor és hol születtem, látva, hogy élek, csodálkozva csapta össze a kezét.....