VIII. kerület, Népszínház utca 59.

“Leginkább nagypapa és nagymama suttogó beszélgetéseiből kezdtem megérteni, hogy mi is folyik körülöttem, hogy mi a háború, kik a németek és kik azok, akik a németek parancsait végrehajtják. Átmentek ugyan egy másik szobába, hogy ne halljam, mit beszélnek, de az elkapott foszlányokból annyit felfogtam, hogy nagyon félnek.

November elején parancsot kaptunk, hogy hagyjuk el Hernád utcai otthonunkat. Apu akkor már régen nem volt velünk. Nem tudtuk hol van, az utolsó levele vagy egy esztendeje jött meg, 109/37 állt rajta, ez a munkaszolgálatos század címe, mondta anyu. Amikor apu bevonult, anyu vette át a munkáját a Korona kenyérgyárban, de 1944 őszétől a gyár nem tudta tovább foglalkoztatni anyut.

Október 15-én a korábban eldugott rádiónkon hallgattuk Horthy Miklós proklamációját. Én nem tudtam, mit jelent az a szó, és amikor rákérdeztem, anyu leintett. Nagyon feszülten hallgatta a rádiót, s a beszéd után sírva borultak egymás nyakába Ilonka nagynénémmel. Vége a háborúnak, mondták lelkendezve, a németek ki fognak vonulni az országból. Hát nem úgy lett.

Amikor a parancs megjött, hogy költöznünk kell, anyu lovat és kocsit kapott kölcsön a Korona pékségtől, hogy át tudjuk szállítani a holminkat a Népszínház utca 59-es számú házba, amely a Teleki tér sarkán állt. Anyu fogta a gyeplőt, mi többiek meg összehúzódtunk a bakon, meg a bak mögött.

Az 59-es ház kapujára egy Magen David, azaz sárgacsillag volt felszegelve. Olyan, mint amilyet mi viseltünk a kabátunkon, csak sokkal nagyobb. Egy csillagos ház, mondta anyu mérgesen. A zsúfolásig teli ház egy második emeleti lakásában kaptunk egy szobát. Amíg anyuék behordták azt a keveset, amit magunkkal hoztunk, én kimentem a gangra. A másik lakás előtt a rácsnál álltak a lakók és nézték az újonnan érkezetteket. Körbementem a gangon. Az egyik lakás bejárata fölött egy kis táblát láttam azzal a felirattal, hogy ”Itt nem laknak zsidók”. Bár még kicsi voltam, már tudtam olvasni. Két lakást láttam ilyen táblával. Az egyikben az Andrádiék laktak, a másikban a Keresztényék. A nevük kis réztáblákon állt az ajtón, csak nem felül, hanem a szokott helyen. Később, amikor már minden lakásba beköltöztek, és mindenki elhelyezkedett, e két lakásból kijöttek a gyerekek, és játszottak velünk.

A házban különben szigorú fegyelem uralkodott. A házparancsnoknak kinevezett férfi a földszinten lakott, egy pár lépcsőn kellett felmenni, ha az ember be akart hozzá kopogni. A házparancsnok nem volt zsidó. Erőszakos, rettenetes ember, mondta anyu Ilonka nénémnek. Többször is hallottam, hogy ezt mondja. Annak az embernek nagy hatalma volt. Úgy jött-ment a házban, ahogy neki tetszett. Benyitott ide is meg oda is, turkált a dolgok között, olykor még a szegényes ételt is megnézte. És ha mondott valamit, annak úgy kellett Lennie. A ránk, zsidókra vonatkozó parancsokat kétnaponta kapta valahonnan, de ezeket gyakran be sem várta, hanem a saját maga parancsait osztogatta. És azoknak pont úgy kellett engedelmeskednünk, mint a hatóság parancsainak. Azzal fenyegette a lakókat, hogy aki nem engedelmeskedik, vagy kihágást követ el, azt azonnal feljelenti. Amikor valami új parancs érkezett, kiállt az udvarra, és a lakása ajtaja mellett lógó rozsdás vasgerendán kolompolt, amíg mindenki ki nem jött a lakásából. Aztán felolvasta az új parancsot és ismét figyelmeztette a lakókat, hogy ”Minden szükséges lépést megteszek azok ellen, akik nem engedelmeskednek”. Mindig ezzel fejezte be.

A házban folyt az élet. Bár nagy volt a zsúfoltság, mégsem emlékszem, hogy nagyobb problémák adódtak volna. Később érett fejjel rájöttem, hogy valószínűleg az állandó félelem volt az, ami féken tartotta az érzelmeket. Hogy mi hogyan tudtunk elférni abban az egyetlen szobában, ott a második emeleten, máig sem tudom.

A front egyre közeledett, nem sokkal a Népszínház utca 59-be költözésünk után megkezdődtek a komolyabb bombázások. Szinte minden nap le kellett menni a pincébe, volt, hogy kétszer is. Én legtöbbször beültem nagyapa ölébe, kedvenc könyvemmel, Pinocchióval a kezemben. Néha kialudt a villany pár percre, amikor egy-egy bomba túl közel talált leesni.

Egy nap, valamikor november vége felé lehetett, a nyilasok berontottak a házba. Én éppen az egyik nem zsidó pajtásommal játszottam. A nyilasok lehettek talán nyolcan vagy tízen, ordítoztak, üvöltöttek, rohantak emeletről emeletre. Mindenkit beparancsoltak a lakásba. Anyu kiszaladt értem a gangra, behúzott magával és becsukta az ajtót. Leültünk. Anyu, Ilona néném és én az ágyra, nagypapa meg az egyetlen székre. Vártunk. Láttam anyun és Ilonkán, hogy nagyon félnek. Nagypapán nem láttam semmi jelét a félelemnek, sőt, ő mondott egy pár nyugtató szót a lányainak. Ilonka odaállt az ablakhoz, és a függöny mögül kikandikált. Hirtelen megfordult és megint leült. Nem sokkal rá dörömböltek az ajtón. Két nyilas jött be, egy fiatal és egy idősebb. Egyszerű civil ruhát viseltek, a puskájuk tusa fényesre volt polírozva. Karszalag volt a karjukon, rajta a nyilaskereszt. A fiatalabb, szőke, megtermett figura, szúrós szemmel méregetett minket. Beállt az ajtóba terpeszállásban, a puskával a kezében, szinte lövésre készen. Az idősebb, apró termetű szótlan ember, benézett a szekrénybe, az ágy alá, az asztalon felemelte a fazék fedelét, belenézett, aztán megállt az egyetlen kép előtt, ami a falon lógott, anyu és apu esküvői képe volt az, anyu hófehér, hosszú esküvői ruhában, apu pedig bonjourban és fehér csokornyakkendőben.
Odafordult hozzánk.

- Ez maga ezen a képen?
- Igen - mondta anyu. És az uram. Ő munkaszolgálatos. Anyu hangja remegett, amikor a nyilassal szembenézett.
- Na jó. Maga most velünk jön. És nagypapára mutatott a puskával. – Szedjen össze pár napra valót, alsóneműt, szappant, meg ami ételt elvihet. De iparkodjon, hallja! Aztán felénk fordult.
- Maguk meg itt maradnak. És meg ne merjenek mozdulni! Megértették?
- Igen, megértettük. Segíthetek az apámnak?

A nyilas bólintott, anyu felugrott, máris kezdett csomagolni. Egy perc alatt készen is volt. Nagypapa odajött hozzám, megcsókolta a homlokomat, aztán átölelte a két lányát és elbúcsúzott tőlük. Nyugodtnak nézett ki, még egy kis mosoly is kiült az arcára, amint a két nyilas között az ajtó felé ment. Anyu kezébe temette az arcát és hangosan sírni kezdett. Ennek láttán én is sírni kezdtem. Ilonka néném nem sírt, ő csak fogta nagypapa karját és csak akkor engedte el, amikor a fiatalabbik nyilas odébb rántotta. Aztán hátba lökte nagyapát és kituszkolta az ajtón. Mikor nagypapa már kint volt a gangon, a nyilas megfordult. Rám mosolygott, és én azt hittem, hogy majd mond valami vigasztalót. De csak azt vetette oda, hogy ”Meg ne mozdulj!”

Ezt értettem. Anyu erősen magához szorított és még hangosabban sírt. Mi ülve maradtunk, ahogy a nyilas megparancsolta. Anyu csak sírt tovább, Ilonka néném pedig elővette a cigarettatöltőjét, s nekiállt cigarettát sodorni. Kinyitotta a fedelet, töltött bele dohányt, aztán a csövére húzta azt a Diadal kettes hülznit, amit mindig használt. Ő sokkal nyugodtabb volt, mint anyu, de hát ő sokkal idősebb is volt nála.
Ültünk az ágy szélén és vártunk. Egyszer csak lövések hallatszottak, több sorozat egymás után. Anyu nagyot sikoltott és Ilonka sem volt már olyan nyugodt. Az arca egyszerre krétafehér lett, leejtette a cigarettatöltőt, átkarolta anyut és a fejét a vállára hajtotta. Láttam, hogy ő is sír. Hosszú percekig így maradtak. Aztán egyszerre csak berontott két másik nyilas puskával. Ránk ordítottak.

Ki innen! Ki innen! Gyerünk, gyerünk!

És kituszkoltak mindnyájunkat a lakásból, le az udvarra. Hamarosan ott állt mindenki. A nyilasok elállták a kapu felé vezető átjárót, hárman pedig fentről, az első emeleti gangról figyeltek minket. Ránk fogták a puskájukat, és hol ide, hol oda céloztak velük. Őket bámultam, anyu meg még jobban magához szorított. Az egyik nyilas rám fogta a puskáját, hosszasan nézett, majd felnevetett, és rám kiáltott ”Megállj csibe, megdöglesz!”

Erre anyu megint sírógörcsöt kapott. A nyilas felröhögött és oldalba bökte a mellette álló társát. Egyszer csak megint ránk üvöltöttek a nyilasok és kezdtek mindenkit kituszkolni a kapu felé. A lépcsőházban iszonyú szag csapott meg, azonnal elhánytam magam. Mikor kifordultunk a pár lépcső felé, ami a kapuhoz vezetett, akkor láttam meg a hullákat. Ott feküdtek véresen, mindenfelé és mindenféle, elképzelhetetlen pózban. Anyu rám borította a kabátja szárnyát és szinte futott velem a kapu felé. Közben egyre csak azt hajtogatta, ”szegény papa, szegény papa”. Az egyik idős lakó, Fagott néni, mellettünk futott és sikítva mondogatta ”a fiam volt, a fiam volt. Kint volt a bele neki, kint volt a bele neki!” Valaki csitította, hogy nem a fia volt, hanem valaki más, de Fagott nénit nem lehetett lecsendesíteni, egyre csak jajveszékelt.

A Népszínház utcából kihajtottak bennünket az Alföldi utcába. Ott már más házakból is álltak lakók. Az úttesten egy tank állt. Az ágyúcső éppen emelkedett. Kisvártatva egy lövést adott le, a szörnyű dördüléstől majdnem megsüketültem. Egy erkélyt találtak el a szembeeső Népszínház utcai házon, nagy porfelhő kerekedett. Két nyilas futott végig a soron üvöltve. “Fel a kezekkel, fel a kezekkel! Egészen Sztálinig!” Oda hajolt hozzám. ”Hallod? Egészen Sztálinig!” Én feltettem a kezemet, de hamarosan elfáradtam és akkor anyu tartotta a kezemet, hol az egyiket, hol a másikat.

A tank megint leadott egy lövést és most a másik fülem is bedugult. Sírva fakadtam. Anyu mondott valamit, de én nem hallottam. Később visszatereltek bennünket a házba. Addigra a holttesteket elvitték, mert a ház előtt és a kapualjban már csak a vértócsákat lehetett látni. Befelé menet anyu már nem takart el a kabátjával. Már nem volt ereje rá, gondoltam. A lépcsőházi vérszagtól megint elhánytam magam. Anyu tartotta a homlokomat, amíg a roham elmúlt, aztán felvezetett a lakásba.

Nem emlékszem, hogy mikor történt, de valamivel később kivezényeltek mindannyiunkat a zuglói KISOK pályára. Ott elválasztottak anyutól, onnan nagymamával mentem a gettóba.

Ilonka nénémet is hozzánk sorolták be, de ő megkérte a nyilast, hogy engedje meg, hogy együtt mehessen a húgával. Így aztán mind a ketten Bergen-Belsenben kötöttek ki, onnan kerültek a felszabadulás után Svédországba.

Apám a munkaszolgálatból ’45 májusában tért haza súlyos betegen. Az őszre felépült és el tudott kezdeni dolgozni, mint kenyérkihordó, a nyolcadik kerületben, egy József utcai sütödénél. Anyuról nem tudtunk semmit, ő sem rólunk. De valamikor 46 tavaszán apu megtalálta a nevét egy névsoron, amit a Vöröskereszt közölt le az újságokban. Így tudtuk meg, hogy túlélte a borzalmakat. Aztán levelezni kezdtek. Anyu azt akarta, hogy mi menjünk ki Svédországba, de apu maradni akart. Ezért anyu 47 novemberében hazajött, de nagyon megbánta. 49-ben megszületett István öcsém. Anyu álma hét évvel később teljesült, visszamehetett Svédországba. Az egész család kiment, 1956 december 10-én érkeztünk. Apu 1985-ben halt meg, anyu 2011-ben követte. István öcsém most 66 éves, a SAS légitársaság egyik igazgatójaként ment nyugdíjba, én magam 31 éve saját hitelminősítő céget vezetek. Még mindig dolgozom.”

Stockholm, 2016. május 21-én