Még nem voltam egészen hat éves, mikor ebbe a házba költöztették a családunkat a korábbi lakhelyünkről, a Király u. 85-ből. Az csak csillagos ház volt, ez már ekkor - ha nem tévedek - "védett" ház, vagyis a nemzetközi gettó része. Az itt lakók valamelyik semleges állam védlevelével rendelkeztek, nekünk svájci volt, plusz tartaléknak még spanyol is. Én nővéremmel együtt később érkeztem ide, mint a szüleink, mivel közben a Kálvin-téri református otthonban rejtőzködtünk, diakonisszák oltalma alatt. Itt, a Katona József utcában nagyom össze voltunk zsúfolva, több család egy lakásban, előzőleg a ház aládúcolt pincéjében húzódtunk meg. Nekünk az volt a szerencsénk, hogy a házban lakott Lányi Viktor, szüleim jó barátja, ismert zeneszerző, kritikus, műfordító, napközben az ő lakásukban tartózkodhattam. (Ő nem volt zsidó). Bámultam kifele, és láttam a gyalogmenetet. Annyira emlékszem, hogy zilált öltözetű, gondterhelt tekintetű emberek csoportja vonult egyenruhások kíséretében. Mellettem egy felnőtt néni, talán alkalmazott, mondta, hogy "viszik őket Németországba". Persze nem tudtam milyen szörnyűségről van szó, és nem emlékszem, hogy megijedtem volna, szerencsére nem tudhattam, hogy rám is ez a sors leselkedik. Egy ideig ágyúzást is lehetett hallani. Utólag raktam össze, hogy ez a szovjetek első, rosszul időzített és balvégzetű előnyomulása volt Budapest felé, amelynek során Vecsésig jutottak, de a németek visszaverték őket. Emlékszem egy nagy, átfogó "razziára". Rendőrök és nyilasok vettek benne részt. Utóbbiak vezetője fontoskodva közölte, hogy a svájci menlevelet nem fogadják el. Lekísértek a Szent István parkba, ahol csoportokra osztva órákig ácsorogtunk. Egy csoportot munkaszolgálatra küldtek, a másikat a téglagyárba, mi végül egy újabb, még zsúfoltabb védett házba kerültünk, a Návay Lajos (ma Budai Nagy Antal) utcába. Ott vészeltük át az ostromot.
Először zsidó házban [lásd: csillagos ház] laktunk, odavettünk rokonokat, az egyik nagynénémet, Schlesinger Jolánt, aki később Schwarz Richárdné lett. Odavettük a családot, akkor már kétszobás-fürdőszobás lakásunk volt. Ez az István út 40-ben volt. A másik család is négytagú volt, és mindenkinek volt egy-egy szűk szobája. Aztán Schlesinger Jolánék elköltöztek, hogy hova, azt már nem tudom. De túlélték a háborút. Mi később a nővérem segítségével – mint svájci védettek – elköltöztünk a Katona József utca 41-be, ahol már más családdal laktunk egy szobában. Az akkor sok volt, és onnan láttuk a Duna parti szörnyűségeket, többek között a saját nagybátyám és unokaöcsém a halálát, Natonek József és Gyuri Dunába lövését. A szüleimet a nővérem mentette meg úgy, hogy odament az egyik nyilashoz, és az a nyilas – úgy látszik – megértette a szomorúságát. Kihivatta a szüleimet a pincéből, és visszamentek a védett lakásba. Ott találkoztunk újra. Mert később én is visszatértem oda.
Comments
Még nem voltam egészen hat éves, mikor ebbe a házba költöztették a családunkat a korábbi lakhelyünkről, a Király u. 85-ből. Az csak csillagos ház volt, ez már ekkor - ha nem tévedek - "védett" ház, vagyis a nemzetközi gettó része. Az itt lakók valamelyik semleges állam védlevelével rendelkeztek, nekünk svájci volt, plusz tartaléknak még spanyol is. Én nővéremmel együtt később érkeztem ide, mint a szüleink, mivel közben a Kálvin-téri református otthonban rejtőzködtünk, diakonisszák oltalma alatt. Itt, a Katona József utcában nagyom össze voltunk zsúfolva, több család egy lakásban, előzőleg a ház aládúcolt pincéjében húzódtunk meg. Nekünk az volt a szerencsénk, hogy a házban lakott Lányi Viktor, szüleim jó barátja, ismert zeneszerző, kritikus, műfordító, napközben az ő lakásukban tartózkodhattam. (Ő nem volt zsidó). Bámultam kifele, és láttam a gyalogmenetet. Annyira emlékszem, hogy zilált öltözetű, gondterhelt tekintetű emberek csoportja vonult egyenruhások kíséretében. Mellettem egy felnőtt néni, talán alkalmazott, mondta, hogy "viszik őket Németországba". Persze nem tudtam milyen szörnyűségről van szó, és nem emlékszem, hogy megijedtem volna, szerencsére nem tudhattam, hogy rám is ez a sors leselkedik. Egy ideig ágyúzást is lehetett hallani. Utólag raktam össze, hogy ez a szovjetek első, rosszul időzített és balvégzetű előnyomulása volt Budapest felé, amelynek során Vecsésig jutottak, de a németek visszaverték őket. Emlékszem egy nagy, átfogó "razziára". Rendőrök és nyilasok vettek benne részt. Utóbbiak vezetője fontoskodva közölte, hogy a svájci menlevelet nem fogadják el. Lekísértek a Szent István parkba, ahol csoportokra osztva órákig ácsorogtunk. Egy csoportot munkaszolgálatra küldtek, a másikat a téglagyárba, mi végül egy újabb, még zsúfoltabb védett házba kerültünk, a Návay Lajos (ma Budai Nagy Antal) utcába. Ott vészeltük át az ostromot.
Először zsidó házban [lásd: csillagos ház] laktunk, odavettünk rokonokat, az egyik nagynénémet, Schlesinger Jolánt, aki később Schwarz Richárdné lett. Odavettük a családot, akkor már kétszobás-fürdőszobás lakásunk volt. Ez az István út 40-ben volt. A másik család is négytagú volt, és mindenkinek volt egy-egy szűk szobája. Aztán Schlesinger Jolánék elköltöztek, hogy hova, azt már nem tudom. De túlélték a háborút. Mi később a nővérem segítségével – mint svájci védettek – elköltöztünk a Katona József utca 41-be, ahol már más családdal laktunk egy szobában. Az akkor sok volt, és onnan láttuk a Duna parti szörnyűségeket, többek között a saját nagybátyám és unokaöcsém a halálát, Natonek József és Gyuri Dunába lövését. A szüleimet a nővérem mentette meg úgy, hogy odament az egyik nyilashoz, és az a nyilas – úgy látszik – megértette a szomorúságát. Kihivatta a szüleimet a pincéből, és visszamentek a védett lakásba. Ott találkoztunk újra. Mert később én is visszatértem oda.
A Centropa archívumából